- Vámpírok nem léteznek, – bizonygattam harmadjára, de már fele se olyan biztosan és nevetve, mint az első alkalommal. Hitetlenül méregettem szép vágású arcát és vonzó ajkait, amelyeket szépen kiemelt az utcai lámpa fénye. Sötét szemei, melyekbe szinte elvesztek fekete szembogarai, most fürkészőn várták a reakciómat. - ugye? - Hát persze hogy nem – rázta meg a fejét, szemöldökét felhúzva a férfi, akivel majd egy hónapja randizgatom, és aki éppen az imént közölte velem élete nagy titkát; hogy egy vámpír. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. Hát persze, hogy nincsenek, egyáltalán hogy is fordulhatott meg a fejemben hogy… - Ezeket is csak a hatás kedvéért ragasztottam fel – villantott fel egy vigyort, és tökéletes fogsorában jól láthatóvá vált a két, éles szemfog. Elhűlve meredtem rá. - Gareth, ez egyáltalán nem vicces… - közöltem vele, majd hátat fordítottam, hogy jól faképnél hagyjam, de egy határozott, mégis óvatos mozdulattal megfogta a karom és visszahúzott maga elé. - Nem annak szántam – fúrta sötét szemeit az enyémbe és hangja komolyan csengett. Ahogy ezen emlékek az agyamba tolultak az elszántságom egyre nagyobb lett. A kihalt folyosó falai élesen verték vissza rohanó lépteim kopogását a vörös márványpadlón. Bár az ódon kastélynak nagyon sok ehhez hasonló folyosója volt, ezt az egyet jól ismertem, hiszen az elmúlt majd egy évben megannyiszor jöttem végig rajta. Most mégis irreálisan hosszúnak tűnt és úgy éreztem, sosem érem el a végén álló hatalmas ajtót. Főleg, hogy az őr utamat állta. Hálát adtam az égnek, hogy erre az estére őt osztották ide, mert ismertem, sőt, egészen jóban voltunk. Levegőért kapkodva álltam meg előtte. - Nem vár – közölte szárazon. Sápadt, fehér bőre szinte világítóan ütött el fekete öltözékétől. - Beszélnem kell vele – néztem rá komolyan, bár a szívem a torkomban dobogott. - Nem hinném, hogy ezt ő is így gondolná – válaszolt és mereven bámult maga elé – Mellesleg most meg kellene, hogy öljelek – tette hozzá magától értetődő módon és rám emelte fekete szemeit, majd vicsorgott egy kicsit, hogy ezzel is alátámassza, amit már eddig is tudtam; bármikor megölhet. Felnevettem. - Helyes! Egy nap ide vagy oda! – szórakoztam keserűen, és közben egész bensőmet átjárta valami fojtogató érzés. Nem, nem félelem. Bűntudat. Gareth… - Mégis mit vártál Sarah? Elárultad és nem csak őt, hanem az egész nemzettségünket. A törvény ellen még ő sem tud mit tenni – oktatott ki Andre mialatt látszólag levetette „hivatalos” hangnemét és valamivel közvetlenebbre váltott. A törvény. Nos, igen. A vámpír törvények szerint az árulókra halál vár. Sőt, a szökevényekre is. Na meg a halandókra. Igazán jók a kilátásaim. - Kérlek! – próbálkoztam egészen elvékonyodott hangon. Most már a sírás is fojtogatott, ahogy így a szememre vetette a tettem. - Az életemmel játszom, ha beengedlek – nézett rám, de semmit nem tudtam kiolvasni a szemeiből. Talán beenged. Talán most rögtön megöl egyetlen mozdulattal. - Én is – suttogtam és mereven néztem a vámpír szemeibe. Az sóhajtott egyet, majd kinyitotta az ajtót. Hálásan motyogtam egy köszönömöt mialatt beléptem. Az ajtó becsukódott mögöttem és ezzel együtt az utolsó természetes fénysugár is kihalt a szobában. A falon függő régimódi lámpák biztosítottak valamennyi derengő világosságot, amit a hatalmas, behúzott bordó függönyök megvontak a helyiségtől. Tettem pár lépést előre és igyekeztem határozottságot erőltetni magamra. - Gareth… - szólaltam meg halkan, de legalább a hangon nem remegett. Egy árny suhant el mögöttem, de én csak a hajamat felkapó légáramlatot éreztem belőle. Magam mögé pillantottam. Semmi. Mintha mi sem történt volna, folytattam. – Azért jöttem, hogy… - egy erős kéz, egyetlen mozdulattal a falhoz vágott és a nyakamnál fogva tartott. - Meghalj? – sziszegte a képembe egy nő, hosszú szőke haja göndör zuhatagként omlott a vállára. Mióta Gareth legelőször bemutatott a húgának, azóta irigyeltem Fionát ezért. Aztán szép lassan rájöttem, hogy minden vámpíron van valami, amit irigyelni lehet. Alig kaptam levegőt és a szívem a falnak ütődés óta akarta átdöfni a mellkasom. - Hol van Gareth? – kérdeztem kicsit rekedt hangon, figyelembe se véve az újabb, halálomat feszegető megjegyzést. Az ellenállás hiábavaló lett volna, így meg sem próbáltam kezei szorítását enyhíteni a nyakam körül. - Nincs itt – válaszolta kurtán és összeszűkült szemeiből csak úgy ömlött rám a düh és a gyűlölet – Én megmondtam neki, hogy hiba volt téged ennyi ideig életben tartani, mert előbb vagy utóbb eljár a szád és ránk hozod a bajt. Az emberekben nem lehet megbízni… - mondta teljes meggyőződéssel, majd, mint valami kis függeléket, odavetette: - Ha azt hitted a tetteddel megmented a húgodat, tévedtél. Már keresik. Könnyek tolultak a szemembe, és ezzel egy időben az agyamba újabb jelenetek, a nem is olyan távoli múltból. Egy lány rohant felém a folyosón, nem sokkal fiatalabb nálam. Kusza, szőke hajához és sápadt, fehér arcához vér tapadt. Nagy kék szemeivel eszeveszetten kereste a kiutat. Tudtam mi vár rá. Egy újabb áldozat, egy újabb ember, akit azért csaltak a kastélyba, hogy a lakók csillapítsák éhségüket. Ez a lány soha többet nem fog kijutni innen. Tudtam jól, mit kell tennem. Azt, amit minden egyes hasonló helyzetbe; elsétálni mellette és úgy tenni, mintha észre sem vettem volna. - Sarah! – szólított nevemen a lány, hangjában mérhetetlen kétségbeesés bujkált. Összezavarodottan torpantam meg. Honnan tudja ez a lány a nevem? Teljesen lemerevedtem mikor felismertem a húgomat. – Meg fogunk halni! Megölték a többieket is! Nem tudom mik ezek, de meg fogunk halni! – hadarta eszeveszetten, már-már sikítva és a halálfélelem könnyei buggyantak ki a szemeiből. A másodperc tört része alatt játszódtak le a lehetőségek a fejemben. Vagy hagyom a húgomat meghalni, vagy kiviszem innen, elárulva azt, akit szeretek és megszegve egy fogadalmat. Tudtam jól, az utóbbi milyen következményekkel jár, mégsem kellett sokáig gondolkodnom mit tegyek. - Gyere velem – ragadtam karon a húgom. - Hát nem érted? – kérdezte zokogva – Nem lehet előlük elmenekülni! Lehetetlen! - Katie – vettem kezeim közé az arcát – Figyelj rám. Kiviszlek innen élve, csak nyugodj meg. Láttam rajta, hogy túlságosan is sokat látott ahhoz, hogy felfogja, amit mondok. Halálra volt rémülve. Karon ragadtam sietve húztam magam után, végig a folyosón, le a hatalmas márvány lépcsőn. Jól gondoltam, hogy a földszint – mint lakomák alkalmával szinte mindig - teljesen kihalt volt. - Figyelj rám, Katie! Hallod? – húztam magam elé a húgom, mikor a nagy bejárati ajtóhoz értünk. Ő rám nézett, pupillái hatalmasra tágultak a félelemtől és egész testében remegett. – Most kimész ezen az ajtón és egyenesen a lakásomra rohansz. Nem állsz meg, nem nézel vissza. Értetted? Ott maradsz, hamarosan megyek Én is. Megjegyezted? – mondtam határozottan és tagoltan a mondatokat, hogy minden egyes szó belevésődjön az emlékezetébe. Katie bólintott, én pedig megrántottam a hatalmas ajtó kilincsét. - Menj! – utasítottam és kilöktem a szabadba. Tétovázva nézett vissza rám, majd mikor ráordítottam, hogy rohanjon, engedelmeskedett. Megvártam, míg távolodó alakja kiér a kapun, majd becsuktam az ajtót. Tudtam, hogy hazudtam a húgomnak. Én többet nem teszem ki élve a lábam ezen az ajtón. - Ami késik, nem múlik… - rángatott vissza a jelenbe Fiona megjegyzése, melyet elégedett félmosoly követett az arcán. - Nem tehettem mást – mondtam az iménti emlékekre visszagondolva, mire szorítása a nyakamon erősödött – Te hagytad volna meghalni a testvéred? - Ha az egész fajunk sorsáról van szó, igen. – felelte, Én pedig tudtam, hogy hiábavaló lenne mindenféle magyarázkodás; ő sosem fog már úgy gondolkodni, mint én. A törvényeik és az, hogy létük ne lepleződjék le, az érzelmek előtt állt. Már ha a vámpírok bírnak érzelmekkel. Fájóan nyílalt belém a feltételezés; mi van, ha Gareth sem más. Ha olyan, mint a többiek. Érzelmek nélküli, kegyetlen gyilkos. Az eddig a szemem sarkába megállapodott könnyek most szabad folyásnak eredtek, ahogy eszembe jutottat az egy év leforgása alatt látott emberek arcai. Mindazoké, akik gyanútlanul sétáltak a vámpírok - köztük Gareth - karjaiba, miközben a gyönyörű freskókat vagy a falat borító szőnyeget egyikét csodálták. Nem. Gareth más! Másnak kell lennie. Tudom, hiszen ismerem. - Ó, ne sírj, Sarah... – susogta mézes-mázas csitító hangon Fiona mialatt végighúzta ujját az arcomon, lesöpörve egy könnycseppet – Előbb halsz meg, mint a húgocskád. - Menj a pokolba Fiona… - sziszegtem dühösen és amilyen erősen csak tudtam, megragadtam az annyira csodált, szőke haját és hátrarántottam a fejét. A vámpírnő vicsorogva felsikított, majd nem esett nehezére, hogy mint egy játékbabát a szoba másik falának vágjon. Nagyot nyögve estem a falnak, pont egy lámpára, amely belevájt a karomba és amelynek üvegbúrája hangos csörömpöléssel tört szilánkokra. A fal mentén a földre rogytam. Tompa fájdalom nyilalt végig a testemen. A karomat markoltam, amelyet az imént felsebeztem, és amiből most lassan szivárogni kezdett a vér. Fiona elém sétált, és durván felrántott a padlóról. – Sajnos nem ölhetlek meg bármennyire is szeretnélek… - a karomra pillantott, majd jól láthatóan összeszorította az állkapcsát. Az eddig az arcán uralkodó kárörvendő mosoly mintha lefagyott volna, pont, mint egy kisgyereknek mikor elveszik a játékszerét. - Gareth meghagyta, hogy ha megtalállak, vigyelek hozzá – szűrte a foga között kelletlenül, és éreztem, hogy minden porcikája a halálomat kívánja. Lehetőleg őáltala. Amely szavak neki keserűek, nekem olyan édesek voltak és az előbbi bizonytalanságomat Garethet illetően nyom nélkül elmosták. Ő nem fogja hagyni, hogy akár nekem, akár a húgomnak baja essen. Fiona az ajtót kinyitva a folyosóra lökött. Andréra vetettem egy gyors pillantást, de abból, ahogyan a levegőbe szagolt, majd a sebemre tett véres kezemre nézett, tudtam, hogy most jobb, ha nem szólalok meg. Fiona mereven nézett a folyosó egy pontjára. Tekintetem követte a vámpírnőét és ott volt Ő, teljes életnagyságában. A folyosó közepén állt és sötét szemeivel engem nézett. Kitéptem a karom Fiona szorításából és lassan megindultam felé. Úgy éreztem, hogy biztonságot áraszt magából és az egyetlen pont ebben a kastélyban, ahol nem eshet bántódásom, az az ő karjaiban van. Lépteim egyre gyorsultak és szinte nekicsapódtam a futásból, ahogy szorosan ölelve mellkasára hajtottam a fejem. Behunytam a szemem és elöntött az érzés; most már nem bánthat senki az ég világon. Gareth mozdulatlanul tűrte, ahogyan némán, belé csimpaszkodva próbáltam lenyugodni. Szinte hallani lehetett, ahogyan szívem dobbanásainak gyors egymásutánja fokozatosan normál tempóra lassul. Éreztem, ahogy a keze felemelkedik, és egy intéssel elküldi Fionát és Adrét. A hatalmas folyosón magunkra maradtunk. - Nem túl szerencsés vérző sebbel rohangálni egy vámpírokkal teli kastélyban – hallottam jól ismert, simogatóan mély hangját és éreztem rajta, hogy mosolyog. – De te mindig szeretted a veszélyes helyzeteket. - Ajkaim mosolyra húzódtak a szavaira. - Másképp miért lennék veled? – emeltem el a fejem a mellkasától sötét szemeit keresve. Újra elfogott a bűntudat fojtogató érzése, ahogy tekintete az enyémbe fúródott, bár nem éreztem rajta semmi csalódottságot. Talán nem is várta el soha hogy megtartom a titkukat. Soha nem is hitt nekem, hogy képes vagyok rá. - Sajnálom, hogy ezt kellett tennem – fakadtam ki és kezeim közé vettem az arcát, ami alig érezhetően, de megfeszült a kezeim alatt. – De nem bántam soha, egyetlen percre sem. Nem hagyhattam meghalni… - Mi… nekünk szabályaink vannak, Sarah – közölte a tényt, amit elmúlt pár percben már kétszer hallottam. Hangja élesen csengett vissza az ódon falakról. - Nekem meg egy húgom – vágtam vissza elkeseredetten. Ha másnak nem is, neki meg kell értenie! Gareth levette rólam a pillantását. - Miért akartál velem találkozni? – kérdezet hidegen, ami jeges marokként szorította meg a szívemet. Eszembe jutott a kérdés, ami megannyiszor visszhangzott a fejemben már jó ideje, de sosem volt merszem feltenni. A kérdés, ami erőt adott mindezidáig. Keresve sem találhattam jobb alkalmat, hogy megtudjam rá a választ, mint most, mikor a halál árnyéka olyannyira környékez. - Én csak… - vettem egy mély levegőt. Határozottság öntötte el minden porcikámat, ami a Gareth iránt táplált érzelmeimből fakadt. – Tudnom kell… akartál-e tőlem valaha is többet? Gareth sötét szemei egyetlen pillanat erejéig összeszűkültek, de szóra nem nyitotta a száját. Éppen ellenkezőleg, mintha a számomra oly vonzó ajkak szorosabban préselődtek volna egymáshoz. Folytattam. - Többet, mint hogy csak a szeretőd legyek? Több mint egy lány, akivel jól érzed magad? – hangom jóval hangosabban csengett, de kis remegés bujkált benne. – Gondoltál rám valaha másképp? Hogy több legyek neked? Szavaimat súlyos csend követte, s úgy éreztem, ez a súly ólomként rakódik a szívemre. Tekintetemmel egyre kétségbeesettebben pásztáztam arcának minden apró zugát, amely kősziklaként, keményen és mozdulatlanul állta ezt. - Gareth…? – hallottam saját, halkan elhaló hangom és az eddig az arcát körbefogó kezeim élettelenül magam mellé ejtettem. - Nekünk szabályaink vannak... – ismételte a sokat hallott mondatot, amely azonban most először hatolt tőrként a tudatomba, a lelkembe és a szívembe egyaránt. - Válaszolj… kérlek… - kértem halkan, bár tudtam, hogy nem fog eleget tenni a kérésemnek. - Nem szeretném, ha más tenné meg… - kezdett bele monoton, szenvtelen hangon. Lélegzetem elhalt pár pillanatig. Tudtam miről beszél. Alsó ajkamba haraptam és behunytam a szemem mialatt lassan kifújtam az eddig benntartott levegőt. A szabályok. A szabályok szerint nekem meg kell halnom. A kérdés már csak az volt, hogyan és ki által. A halál biztos gondolata satuként szorította a szívem, mégsem fájt. Talán valahol tudtam - akármennyire is reménykedtem benne, hogy ez nem így lesz. - Én sem… - leheltem elhalón, torkomat a sírás fojtogatta. Pillantásomat az arcán nyugtattam, pont, mint azon a hideg estén, mikor bevallotta nekem élete titkát. Mélyen emlékezetembe véstem arcának minden egyes pontját, szájának vonalát, szemének derengő fényét. Kezei közé fogta az arcomat, és a szemeimbe nézett egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig. Azt kívántam bár sose érne véget, de tudtam, tudtam jól, hogy mi következik. Gareth fájdalmasan felsóhajtott. Amit ezután éreztem az ajkainak érintése volt a nyakamon, majd éles fájdalom nyílalt belém, mikor fogai felsértették a bőrömet. Szorosan lehunytam a szemeimet és ezzel egy néma könnycsepp indult utolsó útjára arcomon. Minden egyes korttyal amit ivott, közelebb éreztem magam valamiféle sötét árnyhoz. Lábaim elhagyták magukat és erőtlenül omlottam karjaiba. Az eddig csak környékező üres sötétség mintha megnyílt volna a lábam alatt és én csak zuhantam egyre mélyebbre. Kis emlékfoszlányok, arcok, képek, hangok suhantak el mellettem. Életem halvány darabjai. Az utolsó pillanatig hittem. Hittem, hogy Ő nem olyan vámpír, mint a többi. Hittem, hogy azok az érzelmek, amik más vámpírban nincsenek meg, és amelyeket én iránta éreztem benne is ugyanúgy léteznek. Léteznek, és előrébb vannak, mint a szabályok… - Sarah… - mély hangja tompán jutott el tudatomig, és nevem kiejtésének végénél megingott. – Én is sajnálom – suttogta, majd csókolt lehelt csüggedt ajkaimra. De ez a csók megmagyarázhatatlanul más volt, mint amit eddig valaha kaptam tőle. Nem volt se boldog, se szomorú. Búcsúcsók volt, ami addig égett ajkaimon, míg teljesen magával nem ragadott a hatalmas sötétség. Beragyogta eddigi életem minden egyes pillanatát, és értelmet adott minden tettemnek. Ez volt az én vámpírom utolsó, érzelmes csókja.