Ma nem gubancolódtak fonataink össze, ma féltő gonddal vasaltam rád magam, míg hajtókádról gyűrött szöszök hulltak, álmatagon mentünk, ránctalan. Ködpaplant húzott itt-ott a pirkadat, fák lebegtek a szendergő tájon, száz színt locsolt szerte az ősz keze, teleharsogta pompájával álmom. Határok mosódtak a kitágult világról s ingujjra vetkőzött a hirtelen bősz-futár; narancsos íz csorgott végig karunkon: a puha tenyerünkbe csókoló napsugár. Rövidült árnyékunk elfogyni látszott, íriszünk csöndjébe izgága Hold gurult, fáklyaként égett, ahogy öledből néztem, összefont kezünkben simult a múlt.