Philip K. Dick
Az álapa


- Kész a vacsora! - kiáltotta Mrs Watton. - Menj, keresd meg apádat, és szólj neki, hogy mosson kezet! Ez rád is vonatkozik, fiatalember! - A gőzölgő tálat a szépen megterített asztalra tette. - Kint van a garázsban.
Charles habozott. Még csak nyolcéves volt, és a probléma, amivel küszködött, Hillelt is gondolkodóba ejtette volna.
- Én... - kezdte bizonytalanul.
- Mi baj? - June Watton megérezte fia hangjából, hogy valami nincs rendben, és szíve riadtan dobogni kezdett. - Ted nincs a garázsban? Az ég szerelmére, egy perccel ezelőtt még a sövénynyírót élesítette. Csak nem ment át Andersonékhoz, mikor megmondtam neki, hogy rögtön tálalom a vacsorát!
- A garázsban van - mondta Charles. - Csak... saját magával beszélget.
- Magában beszél? - Mrs Watton levette fényes műanyag kötényét, és a fogasra akasztotta. - Ted? Pedig sose szokott magában beszélni. Menj csak, és hívd ide. - A forró feketekávét széttöltötte a kis kék-fehér porceláncsészékbe, és elkezdte kitálalni a majonézes kukoricát. - Mi bajod? Eredj, szólj neki!
- Nem tudom, melyiknek szóljak! - tört ki Charles kétségbeesetten. - Teljesen egyformák...
June Walton ujjai egy pillanatra elernyedtek az alumíniumserpenyő nyelén, s a majonézes kukorica veszedelmesen megbillent.
- Fiatalember... - kezdte dühösen, de ebben a pillanatban Ted Walton lépett a konyhába lendületes léptekkel, nagyokat szimatolva a levegőbe, kezét dörzsölgetve.
- Ejha - kiáltotta vidáman - báránypörkölt!
- Marhapörkölt - mormolta June. - Ted, mit csináltál odakint?
Ted ledobta magát a helyére, és széthajtogatta a szalvétáját. - Megélesítettem a sövénynyíró ollót. Megolajoztam és borotvaélesre fentem. Hozzá se nyúlj, mert lenyisszantja a kezed. - Jóképű férfi volt, alig túl a harmincon: vastag szálú, szőke haj, erős karok, ügyes, finom kezek, szögletes arc, villogó, barna szem. - Ej de jól néz ki ez a pörkölt! Jó nehéz napom volt odabent, tudod, péntek. Felgyülemlik az anyag; és ötig mindent ki kell adnunk. Al McKinley azt mondja, hogy a részleg húsz százalékkal több anyagot tudna feldolgozni, ha megszerveznénk az ebédidőnket, beosztanánk, hogy mindig legyen ott valaki. - Charles felé intett. - Ülj le, és lássunk neki!
Mrs Walton kitálalta a mirelit zöldborsót. - Ted mondta, miközben lassan leült -, forgatsz valamit a fejedben?
- A fejemben? - hunyorgott. - Nem, semmi különöset. Csak a szokásos. Miért?
June Walton aggódva a fiára pillantott. Charles úgy, ült a székén, mint aki karót nyelt, kifejezéstelen, krétafehér arccal. Nem mozdult, a szalvétáját se hajtotta, szét, még a tejéhez se nyúlt. Az asszony érezte a feszültséget a levegőben. Charles odább húzta a székét az apjáé mellől, kis, feszült csomóvá húzta össze magát, olyan távol az apjától, amennyire csak lehetett. Mozgott az ajka, de June nem értette, mit mond.
- Mi az? - kérdezte felé hajolva.
- Ez a másik - suttogta Charles lefojtva a hangját. A másik jött be.
- Nem értelek, drágám - mondta June Walton hangosan. - Miféle másik?
Ted megrázkódott. Furcsa kifejezés suhant át az arcán. Rögtön elenyészett, de ugyanabban a pillanatban Ted Walton minden ismerős arcvonása eltűnt. Valami idegen és hideg villant elő, valami vonagló, rángatózó massza. Szeme elhomályosult és beesett, mintha ódon patina rakódott volna rá. A fáradt, középkorú férj megszokott látványa eltűnt.
Aztán visszatért vagy legalábbis majdnem visszatért. Ted elvigyorodott, és nekiesett a pörköltjének, a mirelit borsójának meg a majonézes kukoricájának. Nevetett, keverte a kávéját, viccelődött és evett. De valami visszavonhatatlanul elromlott.
- Ez a másik - motyogta Charles fehér arccal. Keze remegni kezdett. Hirtelen felugrott, és elhátrált az asztaltól. - Menj el! - kiáltotta. - Tűnj el innen!
- Hé! - dörrent rá Ted vészjóslóan. - Mi ütött beléd? - Szigorúan a kisfiú székére mutatott. - Leülsz oda, és megeszed a vacsorádat, fiatalember! Nem azért csinálta anyád, hogy aztán kidobjuk.
Charles sarkon fordult és kirohant a konyhából, fel a lépcsőn, a szobájába.
June Walton a meglepetés és az ijedtség döbbenetével nézett utána.
- Úristen, de hát...
Ted evett tovább. Arca kegyetlen volt, tekintete kemény és sötét.
- Erre a kölyökre - mondta durva hangon - ráfér, hogy megtanuljon egyet-mást. Azt hiszem, el kell beszélgetnem vele négyszemközt.
Charles lapult és hallgatózott.
Az álapa felfelé jött a lépcsőn, egyre közelebb és közelebb.
- Charles! - kiáltotta dühödten. - Ott vagy fent?
Nem válaszolt. Hangtalanul visszaosont a szobájába, behúzta az ajtót. Színe keményen kalapált. Az álapa a lépcsőfordulóhoz ért, egy pillanat, és a szobájába lép.
Az ablakhoz ugrott. Rettegett, amaz már a kilincs után tapogatózott a sötét előtérben. Charles kinyitotta az ablakot, és kimászott a tetőre. Egy nyekkenéssel lehuppant a bejárati ajtó előtti virágágyba, a földre tántorodott, kicsit lihegett, aztán talpra ugrott, és elfutott az ablakon kiáramló fényből, amely sárga foltként rajzolódott ki az esti sötétségben.
A garázshoz ért, mely fekete négyzetként tornyosult fölé az égbolt háttere előtt. Felgyorsult lélegzettel tapogatózott zsebében az elemlámpája után, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett.
A garázs üres volt. A kocsi odakint parkolt. Balra ott állt az apja munkapadja. Kalapácsok, fűrészek a deszkafalon. Hátul ott a fűnyíró gép, gereblye, ásó, kapa. Egy nagy kanna gőzolaj. Mindenütt felszögezett rendszámtáblák. A betonpadló mocskos, közepén nagy olajfolt éktelenkedik, a nyálkás fűcsomók feketék az elemlámpa reszkető fémében.
Az ajtó mellett jókora szemeteshordó állt: A hordó tetején átázott újságpapír- és magazinkötegek, nyirkosak, penészesek. Vaskos rothadásszag csapott ki belőlük, ahogy Charles elkezdte felforgatni őket. Pókok estek a betonra, és szétszaladtak, rájuk taposott, aztán folytatta a keresést.
A látványtól felsikoltott. Elejtette az elemlámpát, és vadul hátraugrott. A garázs teljes sötétségbe borult. Kényszerítene magát, hogy letérdeljen, és egy végeérhetetlen percig ott tapogatózott a sötétben, a pókok és nyálkás fűcsomók között a lámpa után, végül megtalálta. Nagy nehezen újra a hordóba irányította a fénysugarat, a mélyedésbe, ahonnan félretolta a magazinkötegeket.
Az álapa egészen a hordó aljáig gyömöszölte le. Az összegereblyézett levelek, széttépett kartondobozok, rothadó magazinok és függönyök rothadó maradványai és más kacatok közé, amiket anyja hurcolt le a padlásról, hogy egyszer majd elégesse. Még mindig emlékeztetett az apjára, épp eléggé ahhoz, hogy felismerje. Megtalálta, és a látványtól felkavarodott a gyomra. Belekapaszkodott a hordóba, és lehunyta a szemét, míg végül képes volt újra kinyitni. A hordóban az apja maradványai voltak, az igazi apjáé. Azok a részei, amelyekre az álapának nem volt szüksége. A részek, amelyeket félredobott.
Megragadta a gereblyét, és a hordóba nyomta, hogy kiszabadítsa a maradványokat. Zizegtek és eltörtek, ahogy a gereblye hozzájuk ért. Olyanok voltak, mint egy levedlett kígyóbőr, pikkelyesek, mállékonyak, érintésre elporladók. Üres bőr. A zsigerek eltűntek. A fontos részek. Ez volt minden, ami maradt: csupán repedező, törékeny bőr, egy kis kupacban letuszkolva a szemeteshordó fenekére. Csak ennyit hagyott meg az álapa, a többit megette. Megkaparintotta a belső részeket - és az apja helyét.
Zajt hallott.
Ledobta a gereblyét, és az ajtóhoz ugrott. Az álapa közeledett az ösvényen a garázs felé. Cipője alatt ropogott a kavics, közeledésében volt valami bizonytalan.
- Charles! - kiáltott dühösen. - Odabent vagy? Csak kerülj a kezem közé, fiatalember!
A ház ajtaján kiáramló fény anyja, ideges alakját rajzolta ki.
- Ted, kérlek, ne bántsd! Valamitől teljesen ki van borulva.
- Nem fogom bántani! - recsegte az álapa, megállt, hogy gyufát gyújtson. - Csak egy kicsit elbeszélgetek vele. Ideje, hogy tanuljon egy kis jó modort. Micsoda dolog csak úgy otthagyni az asztalt, kirohanni az éjszakába, mászkálni a tetőn...
Charles kisurrant a garázsból, a gyufa derengő fénye mozgó alakjára vetődött, és az álapa egy üvöltéssel utána vetette magát.
- Gyere ide!
Charles rohant. Jobban ismerte a terepet, mint az álapa, bár az is sokat tudott a környékről (sok mindent magába vett az apja belső részeivel), de senki sem ismerte úgy, mint Charles. A kerítéshez ért, átmászott rajta Andersonék kertjébe, kikerülte a szárítókötelüket, végigfutott a ház melletti ösvényen, és ki a Maple Streetre.
Hallgatózott, lelapult a földre, és visszafojtotta a lélegzetét. Az álapa nem követte. Talán visszament. Vagy körbe jön a járdán.
Mély, remegő lélegzetet vett. Nem állhat meg. Különben előbb-utóbb rátalál. Jól körülnézett, hogy megbizonyosodjék, nem figyeli senki, aztán gyors ügetésbe kezdett.
 
- Mit akarsz? - kérdezte Tony Peretti harciasan. Tony tizennégy éves volt. A tölgyfa burkolatú családi ebédlőben ült az asztalnál, körülötte szétszórva könyvek és ceruzák, mellette egy fél sonkás-mogyoróvajas szendvics meg egy kóla. - Te a Watton vagy, igaz?
Tony Peretti iskola után a Johnson Háztartási Vasáruboltban dolgozott a külvárosban, tűzhelyeket és hűtőgépeket kellett kicsomagolnia. Nagydarab volt, és bamba képű. Fekete haj, olajbarna bőr, fehér fogak. Jó párszor megverte már Charlest, minden gyereket megvert a környéken.
Charles feszengett.
- Mondd Peretti, megkérhetnélek valamire?
- Mi kell? - Peretti bosszús volt. - Kettő a szemed alá?
Charles gondterhelten, lesütött szemmel, ökölbe szorított kézzel, röviden, akadozva elmagyarázta, mi történt.
Mikor befejezte, Peretti megeresztett egy hosszú füttyöt.
- Nem versz át?
- Igazat mondok - bólintott gyorsan. - Megmutatom. Gyere velem, és megmutatom.
Peretti lassan felállt. - Jó, mutasd meg: Hadd lássam!
Kihozta a szobájából kis kaliberű pisztolyát, és csendesen elindultak a sötét utcán Charlesék háza felé. Egyikük sem beszélt sokat. Peretti mélyén a gondolataiba merült, arca komoly volt, és áhítatos. Charles még mindig meg volt zavarodva, agya tökéletesen üres.
Befordultak Andersonék kocsifelhajtójánál, átvágtak a hátsó kerten, átmásztak a kerítésen, és óvatosan leereszkedtek Charlesék hátsó kertjében. Semmi sem mozdult. A kert csendes volt. A ház bejárati ajtaja csukva.
Belestek a nappali ablakán. A roló le volt eresztve, de egy keskeny sárga sugár áttört rajta. Mrs. Watton a kanapén ült, egy pamutpólót varrt. Széles arcán szomorú, zavart kifejezés ült. Fásultan dolgozott, minden érdeklődés nélkül. Vele szemben ott ült az álapa. Hátradőlve Charles apjának kedvenc karosszékében, cipőjét levéve, olvasta az esti újságot. A tévé a sarokban be volt kapcsolva, de senki nem figyelt rá. A kényelmes karosszék karfáján egy doboz sör állt. Az álapa egészen pontosan úgy ült, mint Charles apja szokott, sokat tanult.
- Pontosan ugyanúgy néz ki - suttogta Peretti gyanakodva. - Biztos, hogy nem versz át?
Charles a garázsba vezette, és megmutatta neki a szemeteshordót. Peretti hosszú, napbarnított karjával benyúlt, és óvatosan kihúzta a száraz; pikkelyes maradványokat. Kihajtódtak, szétterültek, míg végül Charles apjának egész alakja kirajzolódott. Peretti a padlóra fektette a maradványokat, és a leszakadt darabokat a helyükre illesztette. A maradványok színtelének voltak.
Majdnem átlátszóak. Borostyánsárgák, papírvékonyak. Szárazak és tökéletesen élettelenek.
- Ennyi az egész - mondta Charles. Szemét elöntötték a könnyek. - Ennyi maradt belőle. A belső részeit felhasználta az álapa.
Peretti elsápadt. Tétován visszarámolta a maradványokat a szemeteshordóba.
- Hát ez tényleg nem semmi - suttogta. - Azt mondod, láttad őket együtt?
- Igen, beszéltek. Teljesen egyformák voltak. Én meg beszaladtam. - Charles a szemét törölgette, és szipogott, már nem tudta visszatartani a könnyeit. Megette, amíg én odabent voltam. Aztán bejött a házba. Úgy csinált, mintha az apám lenne: De nem az.
- Megölte az apámat, és megette a belsejét. Peretti hallgatott egy pillanatig.
- Mondok neked valamit - szólalt meg hirtelen. -. Hallottam már ilyesmiről. Szar ügy. Az embernek használnia kell a fejét, és nem szabad betojnia. Nem vagy betojva, remélem.
- Nem - préselte ki magából Charles.
- Legelőször azt kéne kiokumulálni, hogy tudnánk kinyírni. - A pisztolyára ütött. - Nem tudom, ez elég lesz-e. Baromi ereje lehet, ha így el tudta intézni apádat. Ő se volt gyenge ember. - Peretti elgondolkodott. - Tűnjünk el innen. Lehet, hogy visszajön. Azt mondják, a gyilkos mindig visszatér.
Kimentek a garázsból. Peretti lelapult, és újra belesett az ablakon. Mrs Walton közben felállt. Idegesen beszélt valamit. Homályosan szűrődtek ki a hangok. Az álapa ledobta az újságot. Veszekedtek.
- Az isten szerelmére! - kiabált az álapa. - Ne csinálj, ilyen őrültséget!
- Valami baj történt - nyögte Mrs Walton. - Valami szörnyűség. Hadd hívjam fel a kórházat.
- Ne hívj fel senkit. Nincs semmi baja. Valószínűleg itt az utcában valamelyik barátjához ment át.
- De sose szokott ilyen sokáig elmaradni. Jó gyerek. Rettenetesen ki volt borulva, tőled félt! Én nem is csodálom. - Hangja elgyötört volt. - Mi történt veled? Olyan furcsa vagy. Kiment a szobából a hallba. Megpróbálok telefonálni a szomszédoknak.
Az álapa tekintetével követte, míg el nem tűnt a szeme elől. Ekkor megdöbbentő dolog történt. Charles levegőért kapkodott, még Perettinek is elállt a lélegzete.
- Oda nézz - motyogta Charles.
- Mi a...
- A szentségit! - mondta Peretti tágra nyílt, fekete szemekkel.
Abban a pillanatban, ahogy Mrs Walton kilépett a szobából, az álapa összecsuklott a székében. Petyhüdtté vált. Álla leesett. Szeme üresen meredt a semmibe. Feje előrecsuklott, mint egy félredobott rongybabának.
Peretti hátrább lépett az ablaktól.
- Ez az - suttogta. - Mindent értek.
- Mi volt ez? - kérdezte Charles. Zavart és döbbent volt. - Mintha valaki kikapcsolta volna.
- Pontosan - bólogatott Peretti lassan. - Kívülről irányítják.
Charlest megszállta a rémület. - Úgy érted, valami a földön kívülről?
Peretti lenézően megrázta a fejét. - A házon kívülről! A kertből. Van valami ötleted, hogy találjuk meg?
- Nem nagyon. - Charles összeszedte a gondolatait.
- De tudok valakit, aki nagyon jó nyomkereső. - Erősen gondolkodott, hogy eszébe jusson a név. - Bobby Daniels.
- Az a kis néger kölyök? És tényleg jó nyomkereső?
- A legjobb.
- Rendben. Gyerünk el érte, meg kell találnunk azt az izét, ami a kertben van. Az csinálta azt a másikat, odabent, - és az is irányítja...
- A garázs körül kell lennie! - mondta Peretti a kis vékony arcú, fekete fiúnak, aki mellettük kuporgott a sötétben. - A garázsban történt az egész. Ott nézd meg.
- A garázsban? - kérdezte Daniels.
- A garázs körül. Walton belül már átkutatta a garázst. Kívül kell megnézni. A környékén.
A garázs mellett volt egy kis virágágy, a garázs és a ház hátulja között pedig egy nagy kupac nád és eldobált hulladék. Előjött a hold, és mindenre hűvös; sejtelmes fény vetült.
- Ha nem találjuk meg gyorsan; akkor haza kell mennem. Nem maradhatok el már sokáig. - Nem sokkal volt idősebb Charlesnál. Kilencéves lehetett.
- Rendben - egyezett bele Peretti. - Akkor álljunk neki.
A három fiú szétszóródott, és elkezdték gondosan átfésülni a terepet. Daniels hihetetlen sebességgel dolgozott, vékony kis teste csak egy mozgékony foltnak látszott, ahogy a virágok között kúszott, felfordította a köveket, benézett a ház alá, szétválasztotta a növények szárait, szakértő kezeit végigfuttatta a leveleken, a törzseken, a komposzt- és fűkupátokon. Egy centiméter se maradt ki.
Peretti nemsokára abbahagyta.
- Én majd őrködöm. Lehet, hogy veszélyben vagyunk. Az álapa bármikor kijöhet, és megpróbálhat leállítani minket. - Pisztolyával a kezében elfoglalta őrhelyét a hátsó bejáratnál, míg Charles és Bobby Daniels folytatta a keresést. Charles lassan dolgozott. Fáradt volt, teste hideg és zsibbadt. Hihetetlennek tűnt az egész: az álapa meg ami a saját apjával, az igazi apjával történt. De a rémület tovább hajtotta: mi lesz, ha ugyanez megtörténik az anyjával, vagy vele, magával? Vagy mindenkivel? Talán az egész világgal.
- Megtaláltam - kiáltotta vékony, magas hangján Daniels. - Gyertek ide gyorsan!
Peretti felemelte a pisztolyát, és óvatosan közeledett.
Charles odarohant, az elemlámpa táncoló fényét odairányította, ahol Daniels állt.
A fiú egy betonlap megfordításakor talált rá. A nyirkos, rothadó talajon a fény egy fémes testen csillant meg. A vékony, ízelt teremtmény végtelen sok, görbe lábával eszelősen ásott. Páncélozott volt, mint egy hangya, a barnásvörös rovar sebesen tűnt el a szemük elől. Többtucatnyi láb kaparta, markolta a földet. A talaj nemigen tudott nekik ellenállni. Veszedelmesnek látszó farka dühödten vonaglott, ahogy lefelé küzdötte magát a kiásott alagútba.
Peretti berohant a garázsba, és felkapta a gereblyét. Leszorította vele a rovar farkát.
- Gyorsan! Lődd le a pisztollyal!
Daniels megragadta a pisztolyt, és célzott. Az első lövés félig letépte a rovar farkát. Eszelősen fetrengett, vonaglott, farka élettelenül hevert, és néhány lába is letört. Harminc centiméter hosszú lehetett, mint egy óriás százlábú. Kétségbeesetten küzdött, hogy bemenekülhessen a lyukba.
- Lőj újra! - parancsolta Peretti. ,
Daniels a pisztollyal babrált. A rovar csúszkált és sziszegett. Feje előre-hátra rángatózott; hátracsavarodott, és a gereblyébe harapott, amely leszorította. Gonosz szemeiből gyűlölet sugárzott. Egy percig hiábavalóan küzdött a gereblyével, aztán hirtelen, teljesen váratlanul olyan őrült rángatózásban tört ki, hogy mindnyájan rémülten hátráltak.
Charlesnak hirtelen valami éles hang hasított az agyába. Hangos zümmögés, fémes, harsány, mintha milliárd fémhuzal táncolna és rezegne egyszerre. Erőteljes lökést érzett; a dörgő, fémes robaj megsüketítette, összezavarta. Megbotlott a saját lábában, és hátralépett, a többiek ugyanezt tették, fehér arccal, döbbenten.
- Ha a pisztollyal nem tudjuk megölni - zihálta Peretti -, vízbe fojthatjuk. Vagy elégethetjük. Vagy átszúrhatunk egy tűt az agyán. - Nehezen tartotta a, gereblyét, amellyel a földhöz szögezte a rovart.
- Van egy üveg formaldehidem - motyogta Daniels. Ujjai idegesen matattak a pisztoly agyán. - Hogy működik ez? Azt hiszem, nem megy...
 Charles kikapta a kezéből a pisztolyt.
- Majd én megölöm. - Leguggolt, fél szemmel célzott, ujját a ravaszra szorította. A rovar csapkodott és igyekezett elszabadulni. Erőtere zaja ott kalapált Charles fülében, de ő nem engedte el a pisztolyt. Az ujja megfeszült a ravaszon...
- Elég volt, Charles - mondta az álapa. Erős ujjak markolták meg, bénító nyomást érzett a csuklóján. A pisztoly a földre esett, miközben kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani magit. Az álapó taszított egyet Perettin. A fiú hátraugrott, és a rovar, megszabadulva a gereblyétől, győzedelmesen eltűnt az alagútjában.
- Most elverlek, Charles - mondta színtelen hangon az álapa. - Mi ütött beléd? Szegény anyád magánkívül van az aggodalomtól.
Nyilván elbújt az árnyékban. Ott lapult a sötétben, és figyelte őket. Nyugodt, érzelmek nélküli hangja, amely az apja hangjának szörnyű paródiája volt, ott morajlott Charles füle mellett, miközben kérlelhetetlenül vonszolta a garázs felé. Hűvös leheletét is érezte, jeges, édeskés illata volt, mint a korhadó talajnak. Roppant ereje volt, Charles nem tehetett semmit.
- Ne ellenkezz! - mondta az álapa nyugodtan. Gyere szépen a garázsba. Én csak a javadat akarom, Charles.
- Megtaláltad? - hallotta anyja aggódó hangját a hátsó ajtó felől.
- Igen, megtaláltam.
- És most mit akarsz csinálni?
- Egy kicsit móresre tanítom. - Az álapa kinyitotta a garázsajtót. - A garázsban. - A félhomályban egy bágyadt, humortalan és tökéletesen érzelemmentes mosoly jelent meg az ajkán. - Menj szépen vissza a nappaliba, June. Ez most már az én dolgom. Nekem kell kézbe venni. Te soha még csak meg se büntetted.
A hátsó ajtó kényszeredetten becsukódott. Ahogy kialudt a fény, Peretti lehajolt, és a pisztoly után kezdett tapogatózni. Az álapa azonnal megmerevedett.
- Menjetek haza, fiúk! - recsegte.
Peretti habozva állt, a pisztolyt markolva.
- Indulás! - ismételte az álapa... - Tedd le azt a játékszert, és tűnj el innen. Lassan Peretti felé lépett, egyik kezével Charlest tartotta, a másikkal Peretti fele nyúlt. - A városban nem szabad fegyvert tartani, kisöreg. Apád tud róla egyáltalán? Elöljárósági rendelet van rá. Jobb lesz, ha ideadod, még mielőtt...
Peretti a szemébe lőtt.
Az álapa felmordult, és szétroncsolt szeméhez kapott. Hirtelen Peretti felé sújtott. Peretti a kocsiúton hátrált, s közben megpróbálta felhúzni a pisztolyt. Az álapa előrelendült. Erőteljes ujjai kicsavarták a fegyvert Peretti kezéből. Aztán szó nélkül szétzúzta a ház falán.
Charles kitépte magát, és rohant. Hová bújhatna? Közte és a ház között ott az álapa. Már jön is feléje, óvatosan lopódzó, fekete árnyék, a sötétet kémleli, hogy meglássa őt. Charles hátrált. Bárcsak lenne valami hely, ahol elbújhat!
A nád!
Gyorsan besurrant a hatalmas, öreg nádszálak közé. Bágyadt surrogással zárultak össze mögötte. Az álapa a zsebében kotorászott, meggyújtott egy szál gyufát, aztán az egész dobozt meggyújtotta.
- Charles - mondta. - Tudom, hogy itt vagy valahol. Nincs értelme bujkálni. Csak megnehezíted a dolgot.
Charles kalapáló szívvel lapult a nád között. Mindenfelé rothadó szemét és mocsok. Fű, lomok, papírok, dobozok, régi ruhák, deszkák, konzervdobozok és üvegek. Pókok és szalamandrák mászkáltak körülötte. A nád zörgött az éjszakai szélben. Rovarok és mocsok. És még valami.
Egy alak, egy csendes, mozdulatlan alak, amely úgy nőtt ki a szemétkupacból, mint valami éjszakai gomba. Fehér oszlop, kocsonyás tömeg, amely nyálkásan csillogott a holdfényben. Gubóba burkolt, penészes rovarbáb. Már sejteni lehetett a karját és a lábát. Feje még határozatlan körvonalú. Az ismertetőjegyek még nem formálódtak ki egészen. De ő már, felismerte mi az.
Az álanya. Itt fejlődött a nyirkos mocsokban a ház és garázs között. A nád rejtekében.
Már majdnem kész volt. Még néhány nap, és teljesen kifejlődik. Most még lárva, fehér, puha és kocsonyás. De a nap hamar kiszárítja és felmelegíti. Megkeményíti a burkát. Sötétté és erőssé teszi. Aztán kibújik a bábból, és egy szép napon, mikor az anyja a garázs felé jár...
- Az álanya mögött volt még néhány kocsonyás lárva, amelyeket később rakott le a rovar. Kicsik. Épp csak létrejöttek. Azt a helyet is látta, ahonnan az álapa előbújt, ahol növekedett. Itt fejlődött ki egészen, és aztán a garázsban az apja találkozott vele.
Charles döbbenten menekült tovább a rothadó deszkák, a szemét és mocsok, a kocsonyás lárvák között. Nagy nehezen elérte a kerítést... és visszahőkölt:
Még egy. Egy újabb lárva. Ezt nem vette észre az előbb. Ez nem volt fehér. Már megsötétedett. A gubó, a kocsonyás lágyság, a nyirkosság nem volt sehol. Teljesen kifejlődött. Kicsit remegett, erőtlenül mozgatta a karját.
Az ál-Charles.
A nád szétnyílt és az álapa keze szorosan megragadta a fiú csuklóját.
- Itt maradsz - mondta. - Jobb helyre nem is jöhettél volna. Ne mozdulj! - A másik kezével letépte a báb maradványait, amelyek még akadályozták az ál-Charlest.
- Segítek neki. Még mindig gyenge egy kicsit.
Az utolsó nyirkos, szürke foszlány is leszakadt, és az ál-Charles előretámolygott. Bizonytalanul botorkált Charles felé, míg az álapa félrehajtotta az útjába eső nádszálakat.
- Erre, erre - mormogta az álapa. - Majd én tartom neked. Ha ettél, majd erősebb leszel.
Az ál-Charles szája kinyílt és becsukódott. Sóváran közeledett Charles felé. A fiú vadul kapálódzott, de az álapa hatalmas kezei lefogták.
- Ne ellenkezz, fiatalember! - parancsolta az álapa. - Neked is sokkal könnyebb lesz, hogy ha...
Hirtelen felkiáltott és összerándult. Elengedte Charlest, és hátratántorodott. Teste vadul vonaglott. Nekiesett a garázsnak, a végtagjai rángatóztak. Egy ideig hempergett, és dobálta magát haláltusájában. Vinnyogott, nyöszörgött, megpróbált odébb mászni. Aztán fokozatosan elcsendesedett. Az ál-Charles is csendes kis kupaccá csuklott össze. Ott hevert bután a nád és rothadó szemét között, petyhüdt testtel, üres, tompa arccal.
Végül az álapa sem moccant már. Csak a nád gyenge sustorgása hallatszott az éjszakai szélben.
Charles nehézkesen feltápászkodott. Kiment a betonozott kocsifelhajtóra. Peretti és Daniels közeledett, éberen figyelve, óvatosan.
- Ne menj a közelébe! - kiáltotta Daniels. - Még nem döglött meg. Eltart egy darabig.
- Hogy csináltátok? - motyogta Charles.
Daniels megkönnyebbülten zihálva tette le a gázolajos kannát.
- Ezt a garázsban találtam. A mi családunk mindig gázolajat használt a moszkitók ellen, mikor még Virginiában laktunk.
- Daniels gázolajat öntött a rovar járatába - magyar rázta Peretti még mindig megilletődve. - Nagy ötlet volt.
Daniels a lábával óvatosan megpiszkálta az álapa kicsavarodott testét.
- Már nem él. Vége lett abban a pillanatban, ahogy a rovar elpusztult.
- Gondolom, a többi is kikészült - mondta Peretti. Félretolta a nádat, hogy szemügyre vehesse a szemét közt itt is, ott is kinőtt lárvákat. Az ál-Charles egyáltalán nem reagált, mikor Peretti egy bot végével megdöfködte a mellkasát. - Ez is halott.
- Biztosra kell mennünk! - mondta Daniels eltökélten. Fogta a súlyos gázolajos kannát, és a nádas széléhez vonszolta. - Az álapa elszórt egy pár gyufát az úton. Menj, Peretti, hozd ide őket!
Egymásra néztek.
- Igazad van - mondta Peretti engedelmesen.
- Hozzuk ide a slagot is. Vigyáznunk kell, nehogy elharapózzon a tűz.
- Gyerünk! - mondta Peretti türelmetlenül. Már el is indult. Charles gyorsan követte, és nekiláttak gyufát keresni a holdfényben.