J-Ch. Pichon A gép A síkról tompán hangzott fel a gép lihegése. A férfi nem látta, pedig nem a sziklák rejtették el a szeme elől. Éppen alatta magasodott a masina, majdnem olyan hatalmasan, mint a domb. Hanem mert vak volt. De nem volt mindig az: azokban az iszonyatos napokban történt, amelyeket ő túlélt - de a szeme nem. Akkoriban nem volt ilyen gép, mint ez, amelyik kellemesen pöfögött odalenn. Az akkori gépektől senki sem félt. Engedelmesnek és teljesen ártalmatlannak tetszettek, kivéve persze, ami a rendeltetésüket illette. Csak meg kellett nyomni egy gombot vagy elfordítani egy kart, s a gépek elvégezték az ember helyett azt a munkát, amit az ember megvetett. Akkoriban még sok ember élt, nem ezrek, hanem állítólag milliárdok, noha igazán hihetetlennek tetszett, hogy ennyi ember nyom nélkül és tulajdonképpen egyetlen jajszó nélkül eltűnt. Nem, nem is volt idejük siránkozni. A vak olykor azt hitte, hogy ő az egyetlen túlélő, olykor pedig azt, lehetetlen, hogy ő lenne az egyetlen. Rajta kívül lehettek akár néhány százan vagy néhány ezren, vakon, süketen vagy bénán vagy faron csúszva, kimerülten, megfélemlítve, rejtőzködve a bányákban vagy a hegyekben... "És sohasem tudunk találkozni!" De már azelőtt is voltak ilyen érzései: "Városokban éltünk, e városok házaiban, nemhogy közel egymáshoz, hanem szinte egymás szájában, szinte összenőve, de mégsem találkoztunk soha. Magányos embereknek nevelt bennünket az iskola meg a könyvekben levő ezernyi tévhit, a jutalom és a büntetés-nemes versengés, ahogyan Ők mondták - meg a «kenyérkeresés» szükségszerűsége. Milyen erősek és ügyesek voltak hát!" "A gépek csak később jöttek, amikor - nyilván évszázadokon át - már kellőképpen előkészítették a talajt. Szabad emberekre nem merték volna ráereszteni a gépeket, mint például a görögökre vagy az olyan egységes és erős törzsekre, mint mondjuk, Izrael népe... De végül azért mégiscsak megértünk a gépekre. Mert Nekik szükségük volt ránk a gépek megszerkesztéséhez. S arra, hogy mi magunk legyünk önnön vesztünk kovácsai. A szerencsétlen önző, magányos ostobákra, akik szörnyeket alkottak. Aztán már minden úgy ment, mint a karikacsapás... az első gép után! Valamivel több mint három évszázad... És mi milyen büszkék voltunk, valahányszor egy újabbat találtunk fel, valamivel bonyolultabbat, valamivel veszélyesebbet, mint az előbbiek; olyat, amelyik sokkal inkább kicsúszott a kezünk közül, mint az előző... Persze elismertük: »Nem vagyunk lángeszek, de ezeket az ismeretlen erőket meg tudjuk szelídíteni.« Tudatlanságunk éppúgy táplálta gőgünket, mint ügyességünk. Még aki megsejtette is a veszélyt (és olykor szenvedélyes vitákat robbantott ki róla), kisvártatva maga is kormányozta vagy kapcsolgatta saját gépeit, teljes lelkiismeretlenséggel. És senki sem akadt, aki a szemünkbe vágta volna ostobaságunkat! Vagy ha mégis akadt, lecsukták, kigyógyították - amint Ők mondták -, mielőtt még megmukkanhatott volna. Mert egész nevelésünk csírájában hordta az ember halálos ítéletét - olyan nyilvánvalóan, mint ahogyan az arcot szem nélkül el sem tudnánk képzelni." Ilyen gondolatok jártak a fejében. Hónapok óta nem is gondolt egyébre, pedig hónapok óta mást sem tett, mint gondolkozott - miközben várta a végóráját, amely majd biztosan eljön, s neki sejtelme sincs, hogyan; éppúgy eljön, mint ahogyan bekövetkezett az iszonyat és az emberek pusztulása. Csak sejtette, hogy ott lenn, alatta az a valami a halál, hogy annak a valaminek a mozdulatlansága azt bizonyítja: tudják, hogy ott van, és ez a zaj őt kémleli. Valami barlangfélében feküdt, hason, arcát és immár haszontalan szemét a talajhoz szorította, de a füle reménytelenül működött. Valójában persze mit sem számított, hogy fekszik vagy áll: ez csak atavisztikus mozdulat volt, még az iszonyat előtti időkből, amikor lövegek és bombák formájában hullott a halál az égből. Most azonban már nemcsak az égből jött, hanem mindenünnen. "És még akkor sem értettük meg, még akkor sem ismertük be, hogy rossz úton járunk. Tovább szerkesztettük a gépeket, és majd meghaltunk örömünkben. A világon egyetlen lény sem óhajtotta, akarta ilyen erővel és kitartással önnön vesztét! Odáig merészkedtünk, hogy olyan elveket alkalmaztunk és olyan energiákat használtunk fel, amelyeknek a hatását nem ismertük. Ennek nem lehetett jó vége!" Állva vagy fekve, mit számít! De az nagyon is sokat számított, hogy meg ne moccanjon. A férfi mindenütt érezte maga körül a Környezetet, tudta, ha egyetlen ujját is felemeli, minden akcióba lép, hogy megsemmisítse. Majd úgy tör rá a halál, hogy meg sem érzi - mint ahogyan a többiekre is rátört. Türelmes volt; a gép még nála is inkább. De ő értelmes is volt. Nem hagyja magát ilyen könnyen elintézni. Nem, nem hagyja magát! Napjában kétszer, hajnalban és szürkületkor, valamiféle sűrű köd burkolta be a hegyet, a barlangot... Természetesen nem köd volt, hanem valami más - ezzel táplálkozott, és ezzel oltotta szomját. Amikor először megkóstolta, Mózes jutott eszébe meg a sivatagra hulló manna. Úgy gondolta, hogy ez a pép a géptől származik, talán amikor tisztítják, vagy amikor önműködően tisztul, hiszen alig valószínű, hogy valaki törődjék vele... De ugyan mit számít ez is? A halálmasina táplálta, és életben tartotta. Igazán mulatságos volt, olykor nevetett is rajta magában. Egyszer aztán hirtelen a torkára forrt a nevetés. Nem emlékezett pontosan: vajon álmodta-e? "Valami könyvben olvastuk volna? Atyáink vagy nagyatyáink valaha szerkesztettek efféle gépeket. Az emberek táplálása volt a feladatuk, mert bőséges táplálékra volt szükség, és mindenkinek meg kellett kapnia a maga részét. Akkor már nem a megélhetésért dolgoztunk, hanem az Államot szolgáltuk, amely cserébe minden állampolgárnak biztosította az állami szolgálat jogát és azt a jogot, hogy éhen ne haljon... Később a Többieket ugyanígy szolgáltuk, mint a rabszolgák. Miért nem akarunk meghalni? Mihez ragaszkodunk ennyire?" Mióta úgy hitte, egyedül van a világon, sose gondolta, hogy én, hanem mindig: mi emberek. Ez azelőtt sose fordult vele elő. "Nekünk, embereknek..." Eszébe jutott az az idő, amikor ő maga a sivatag szélén dolgozott. Kereskedelmi kirendeltsége volt. Ő maga árulta a gépeket, alkatrészekben, a vadembereknek - akik valójában az emberiség utolsó reményei voltak -, s milyen büszke volt, hogy felemeli, s éppen olyan ostobává és gőgössé teszi őket, mint saját maga - és persze halálraítéltekké. Egy napon hallotta, amint az egyik törzs varázslója esedezett híveihez, hogy tartsanak ki, és álljanak ellen minden csábító reménynek. "Ha meg kell halnunk, hát szabadon haljunk meg!" Nem sokkal az eset után ő maga jelentette fel, s a varázsló meg is halt, de nem szabadon: a törvény értelmében. "Mindent megtettünk, amit csak tehettünk, hogy megöljük a reményt. Még csak kiskaput sem hagytunk magunknak..." A szerelemre is gondolt, elfuserált ötven szerelmére, minden tudósasszony, ügyes lány, minden mérnöknő eszébe jutott, aki nála is jobban tudott motorokat meg gépeket szerkeszteni és irányítani. Nem szabad megfeledkeznie a nőkről: rossz néven vennék. "Mi, férfiak és nők, egy bizonyos pillanatban minden ajtót bezártunk magunk előtt. De nem számít. Néhány napig még kitarthatunk, és ki is tartunk." Semmiféle kiutat nem remélt, többé nem keresett megoldást. Az igazat megvallva, valójában már nem is várt. Mozdulatlan volt, és ilyesmi járt a fejében: "De hát miért vagyok én, és miért vagyunk mindannyian olyan boldogtalanok? Azért, mert élünk? De hiszen ez képtelenség. Mitől félhetünk még? Mi rosszabb jöhet még ezután? Ugyan, hiszen a halál sem lehet rosszabb!" Várt, nem tudta, hogy már nem létezik, halott; nem jött rá, hogy a Gépnek, amelyet atyái találtak fel, az a célja, hogy táplálja őt, az egyetlen célja, hogy megakadályozza a vég eljövetelét. Mert a pokol végtelen.