Sokan voltak a teremben, s mindannyiuk tekintete egy felé szegeződött. Őt nézték, aki az ajtón lépett be. Jó két méter feletti nyúlánk alakja magára vonta mindenki tekintetét, az arca még is higgadt maradt. Egy-egy szőke hajtincs a szemébe lógott, de nem zavarta, egyenesen ment tovább az asztalok között. Látta célját, s nem tágított. Leült a sarokba a sötét zugban álló kis boxba, aminél egy fickó ült. A hangja mély és élces volt, de susogása inkább hasonlított a szellő zúgására:

- Nem kell megtenned!

Csak egy mondat volt, de az asztal másik oldalán ülő rögtön felkapta a fejét.

- Ha nem teszem meg, tudod mi következik.

Reszketett a hangja, félelem bujkált a szavak mögött. Lassan odanyúlt az asztalon lévő pohárért, szájához emelet és kortyolt az italból. Láthatatlan fekete fény vette körül, amit csak a vele szemben ülő férfi láthatott.

- Tudod, hogy meg kell akadályoznom, és meg is fogom. – mondta halkan, hogy csak a másik hallhassa.

- Tisztában vagyok vele. De te is azzal, hogy ez a sorsunk, erre ítéltettünk.

Kezeit az ölében összekulcsolta, magában mormolt valamit, talán a saját lelkéért imádkozott. Felállt, de senki sem figyelte lépteit, csak a másik férfi. Odasétált a terem közepére, ahol egy másik asztalnál fiatal pár beszélgetett. A nő vállára tette a kezét, aki abbahagyta az evést. Meg mozgott tovább a szája, nem mozdult a keze. Csak ült némán, megdermedve. Homály szállt a nőre és minden élőre a teremben. Mindenki megdermedt, a pohárcsörgés és beszédzsinat abbamaradt, még egy légy zümmögését sem lehetett hallani. A férfi eddig csak várt a sarokban. Kivárta a megfelelő pillanatot, hogy elvegyen egy életet.

Fényes reggelre virradt a város. Hópehely fedett be minden autót, minden csupasz fát és ablakpárkányt. Hideg december volt, de legalább a hő széppé tette. A meleg szobában az ágyon a takaró alatt begubózva feküdt egy lány. A szemhéja élénken mozgott, emelkedett fel és süllyedt le a halk szuszogástól.

„Most jött még egy olyan pasi hozzá. Vajon miért hord mindkettő napszemüveget? Nem, nem nézek rájuk! Ne nézz rájuk, az istenért! Mosolyogj a többiekre, mintha mi sem történt volna!”

- És tudjátok, én nyertem meg. Mert tudtam, hogy blöffölt a csávó. Szóval feltettem az összes zsémet, ami volt. Ő meg bedobta a lapjait.

„ Áh, már megint egy tipikus Levis-es sztory. Szerintem meg ő blöfföl állandóan. Nincs is ilyen. Ennyiszer nem lehet nyerni pókerban.”

- Hát haver nem sokan nyernek egy párral ennyi pénzt. Szerencséd, hogy nem vertek meg utána, mondván hogy csaltál. Én tuti péppé vertelek volna.

„Jeremy minding mindenkit kioktat. Én tudom, hogy csak jót akar, de egyszer valaki tényleg be fog rágni rá. Szerencséje, hogy Levis ennyire beképzelt, és fittyet hány a mondataira.”

- Szerintem meg koccintsunk arra, hogy mind itt vagyunk, levizsgáztunk és végre élhetjük az életünket egy kicsit!

„Karen, az örök optimista. Néha túlságosan is, de ezért szeretem. Mindig felvidított, ha reménytelennek láttam a helyzetet.”

Négy pohár koccant össze a levegőben, egyből kicseppent az asztalra egy csepp sör. Ahogy a csepp zuhanni kezdett az asztallapra és a fiúk „éljen, éljen” kiáltással hahotázni kezdtek a sötét idegen megindult az asztal felé. Eddig a sarokban ült, farmerjéből elővette tárcáját és pénzt dobott a pohár mellé, most pedig a négy barát felé tartott maga mögött hagyva a másik fickót.

„Oh, Istenem, tudtam, hogy ide fog jönni. Szedd össze magad! Igazítsd meg a hajad és mosolyogj, mintha nem lennél egy csöppet sem zavarban, mintha észre se vetted volna, hogy pont téged néz és pont feléd tart! És az a valaki pont az, akit egy órája bámulsz.”

Az egész esemény kissé belassult, mintha valaki kockánként mozgatná előre a filmet. A lány beleszívott szívószálával a narancsos martinijébe, és egy rövid pillantást vetett a közeledő felé. Az idő megállni látszott, de valakin nem fogott. Greg még soha nem tapasztalt ilyet. Páran látták akkor is, ha ő nem akarta, de azok médiumok voltak, s mind megfagytak. Általában. De ez a lány más volt.

Alisa körbe nézett, s úgy érezte csak álmodik. Mind mintha szobrok lettek volna. Egyedül ő mozgott.

- Karen, Karen! Héj, srácok ne marhuljatok már! – mindannyiukat megbökdöste az ujjával, de egyikük sem moccant. Intett barátnője szeme előtt, de az sem reagált rá.

-Ők most nem hallanak téged. Neked is mozdulatlannak kellene lenned. De nem vagy, tehát médium vagy, vagy nem ember. – mordult rá a lányra egy férfihang.

- Mi az, hogy nem vagyok ember? Még szép, hogy az vagyok. Ez meg valami hülye átverés show lehet. – Alisa kezdett kifakadni, teljesen összezavarodott a helyzettől.

- Egyenesen a szemembe néztél, pedig napszemüveg van rajtam, tehát nem láthatod a szememet. És nem láthatsz át rajta! Megfagyasztottam a teremben ülőket, de te mégis mozogsz. Szerintem erre márpedig ember nem képes, csak a fajtámbeliek vagy az ellenségeink. Szóval barát vagy ellenség vagy? – Greg gyanakodva nézett a lányra, aki időközben felállt az asztaltól és pánifélelemmel hátrált a férfitól a fal felé. A füst is megállt a teremben, a klub zaja elhallgatott, csend volt és mozdulatlanság. Alis hallotta a saját lélegzését is, ami egyre szaporábbá vált.

- Én csak azért néztem magát, mert a múltkor is láttam itt az egyetemen. És most sem csak én bámultam magát, merthogy elég feltűnő jelenség. Mármint ki a fene hord a sötétben napszemüveget? És nem, nem vagyok semmiféle ellenség, sőt azt se tudom pontosan, hogy maga micsoda. – Alisa nem mert többet mondani. Nem tudta a férfi mégis milyen választ várt volna tőle. Ő maga sem értette az egész helyzetet, mintha egy rémálom lett volna.

Greg összehúzta a szemét, s elgondolkozva nézett a sötét szemüvege fölül a lányra.

- Te félsz tőlem. De ha nem angyal vagy, s nem is halálosztó, akkor mégis mi vagy?

- Nem tudom miről beszél, értse már meg! Miféle angyalok meg halál izékről beszél? Ez az egész csak valami rémálom lehet, amiből nem tudok felébredni!

- Nos egy próbát tehetünk, hogy álom vagy sem! – Greg közelebb lépett Alisáhzo, aki már teljesen a lambériás falnak préselődött. Kiutat keresett, de nem látta merre lenne gyorsabb az egérút. Ha elszalad a férfi úgyis elkapja. Olyan közhelyes horrorfilmes hülyeség lenne. Elesik, aztán a férfi megöli, vagy még rosszabb. Segítségért minek kiabáljon, láthatólag senki sem él és mozog a környezetében. Csak ők vannak ketten, s a lány felkészült arra, ami rá várt.

- Gyorsan tegye meg kérem, gyorsan öljön meg! – alis még mindig remegett és most már sírt is. De nem hisztérikusan. Mintha belenyugodott volna a halálába. Greg megtorpant egy pillanatra:

- Micsoda?

- Azt mondtam, gyorsan végezzen velem, ha lehetséges. Essünk túl rajta gyorsan.

- Nem mondtam, hogy meg akarom ölni. Csupán egy próbát teszünk, hogy tényleg álmodik-e. – ezzel levette a szemüveget, és úgy nézett a lány szemébe. Két kezét a lambériának támasztotta a lány feje mellett és tovább nézte a szemét, mintha megláthatott volna benne valamit, ami igazolja a feltételezését.

- Biztos, hogy az. Csak álmodom, és kész. – Alis lassan keletkező könnyein keresztül nézett a férfira, de így is látta szeme íriszében az összecsapó porfelhőket, a szikrákat és piros ködöt. Greg a megérintette a lány vállát és hatalmas vakító fényt látott.

- Te vagy az. Hát tényleg te vagy az nedjem! - Greg arca elkomorult és egyszerre volt boldog, s szomorú a mosolya. A keserédes örömittas arcot még mindig zavartan nézte a lány. Nem értette ezeket a gyors hangulat változásokat.

- Ki, hogy kii… ki vagyok én? – dadogta Alisa, s Greg még közelebb hajolt hozzá. Átölelte, majd a hajával kezdett játszani, annak ellenére, hogy a lány próbált ellenkezni. Magához szorította, beleszagolt a nyakába és Alis lélegzete majdnem elállt.

 - Már mindenhol kerestelek. Ha tudnál, mit meg nem tettem, hogy megtaláljalak… - mintha három évig a sivatagban járkálva szomját most oltani készült volna, olyan hevesen tört a lány szájára csókokért könyörögve. A csók szikrákat szórt, és helyet betöltötte egy erős fény, kint vihar kezdett tombolni, az eső pedig az ablakokat verte

A lány felébredt, megrázta a fejét. Milyen furcsa álom? A szobát beterítette az ablakon beáramló napsütés. Odasétált hozzá, és kinézett rajta. Havas táj és a hulló hópelyheket látta. A városlakói nem mentek ki ebbe a hidegbe. Sehol senki, minden nyugodt, a hó még érintetlen. Hihetetlenül megnyugtató látvány volt. A lány érezte, hogy szép napnak néz elébe és próbálta elhessegetni az álmot. „Biztos csak a tegnapi film miatt volt.” – gondolta magában Alisa. A parkolót kutatta szemével. Milyen sok autó… senki se akar ilyen időben elmenni otthonról? Kivéve egy valakit. Alisa szeme most egy magas férfin akadt meg, aki hosszú bőrkabátban és napszemüvegben állt a hóban és felfelé nézett. A második, ami meglepte a lányt a napszemüveg volt, az első, hogy a férfi nem csak felfelé nézett, de pontosan az ő ablakát bámulta. Valamit motyogott, szavakat formált a szájával. A lány neki támaszkodott tenyerével az ablaknak, hátha le tudja olvasni a szájáról a mondanivalóját.

- Nedj.. Nedjem, még találkozunk. Még találkozunk. – a lány hátra lépett ijedtében, de még látta, ahogy a férfi elsétál, majd eltűnik a fehér semmiben a házak között. Igazából az ablakból belátni az egész környéket, de a férfi mintha csak felszívódott volna. Alis gyorsan magára kapott egy kabátot és belebújt csizmájába pizsamában, ahogy volt fogta magát és leszaladt a lépcsőn, nem bírta kivárni a liftet, amíg felér. Kilenc emelet viszont nem volt kevés, hosszú volt az út a parkolóig, s a férfit nem láttam ár sehol. Arra sem, amerre gondolta, hgoy mehetett volna. Odament, ahol a férfi állt, de nem voltak lábnyomok a hóban.

- Furcsa, pedig pont itt állt.

 Alis a lábnyomok helyét nézte és az ablakára fel, de nem értette. Talán csak képzelődött.

***

Persze miután a hóban gázolt, tudhatta volna, hogy jéggé fagynak a lábai. Ennekellenére durcásan vette tudomásul a liftre várva, hogy összekoccannak fogai a hidegtől. „Nedjem… Mégis mi a csodát jelenthet ez?” Általában kevesen emlékszenek az álmaikra, pláne Alis, de most mintha minden pillanata élénken élt volna benne. Mintha még mindig a száján érezte volna az idegen csókját. „Áh…” – mondta magának Alisa és gyorsan meg is rázta a fejét. Hiszen ő szerelmes az igaziba, miért is gondolna egy fantázia szüleményre. Bár ő ezzel lezárntnak tekintette magában a történteket, a sorsnak még sok terve volt vele.

Ránézett az órára, amin már jócskán 8 után járt az idő.

- Basszus, elkéstem! – Alis gyors egymás utánban magára kapta a holmijait, bár két percre tétovázott, hogy melyik csizmáját vegye fel, végül megint átöltözött kétszer. Mire elindult és magához kapta a táskáját az óra kijelzőjén a számok vészesen közelítettek a 9-eshez. A buszút még háromnegyedóra, pláne hogy most a hó miatt még lassabb a közlekedés. Előre érezte, hogy nem ér be első órára. „Na mindegy, akkor kések maximum egy kicsit.” Persze a buszt nem melegítették, miért is tették volna. Alis beburkolózott a kabátjába, összezárta a felső gombok nélküli részt is és bambán bámult ki az ablakon. A külvilág összefüggő fehérré állt össze, szeme előtt egybe mosódott a járókelők tömege, a sáros utak és az éppen kinyitott boltokba beáramlók sorai. Seperc és már a leszálláshoz készült. Innentől mintha megint egy átlag nap lenne az egész. Csakhogy az az álom ott motoszkált végig az agyában.

Mikor annak idején beadta a jelentkezését, nem gondolta volna, hogy ennyire unalmas órák is lehetnek. Bár jegyzetelt, de valahogy a betűk nem álltak össze szavakká és egy értelmetlen zagyvaság volt első hallásra minden. Körbe nézett, de az előadóban rajta kívül ülők figyelme sem volt teljesen lankadatlan. Egyesek aludtak, mások ásítozva bámulták a tanárt mellkasuk előtt összekulcsolt karral és kinyújtott lábbal elterülve. A teremben összesen jó, ha voltak vagy huszan. Az idegen tömeg. Nem mintha annyira nagy dobra akarta volna verni a dolgot, de mégis jól esett volna, ha csak legalább egy –két ember tudott volna róla és felé bök valamit. Hiszen mégis csak az ő szülinapja van.

 ***

 Pisze orr dörzsölődött a nyakához és érezte, ahogy halk csókokkal ébresztgeti valaki maga mellett. Jóleső érzés fogta el, tudva, hogy valaki ott van mellette. Átölelte és magához szorította. Kezével megsimogatta a másik hátát és pár hajtincset húzgált az ujjai között. „Fekete…hm.. mindig is a sötét haj volt a gyengém. De mintha sokkal többet jelentett volna egy pár jó éjszakánál.” A sokévnyi várakozás az igazira, és oly sok csalódás után, talán sikerült kárpótolnia magát a veszteségekért?

- Jó reggelt angyalom, hogy aludtál? – kérdezte a lány, aki annak ellenére, hogy emberinek tűnt minden külső számára igencsak a pokol egyik szülötte volt.

- Veled csak jól lehet. – Greg halk cuppanós puszit nyomott a lány homlokára és rábírta, hogy lustálkodjanak még egy kicsit az ágyban fekve. Úgy gondolta próbára teszi a kis démont, és ha már úgyis örök életére – vagy hát.. halálára – az marad, ami, akkor csak saját fajtársával kellene összekötnie az életét.

- Imola, kérdezhetek tőled valamit és megígéred, hogy teljesen őszintén fogsz válaszolni?

- Naná, de mi ez a nagy komolyság? Csak nem életre kelt valaki Luinál? – persze Greg nem nevetett olyan jót a démonlány viccein, mint amilyen jó poénnak az szánta, de hát Imola erről volt híres. A pokoli ’jó’ vicceiről.

- Nem, nem hiszem. Nem erről van szó. Én… én csak azon gondolkoztam, hogy mi már elég régóta vagyunk együtt – kérdés mi számít régnek a pokol teremtményeinek örökéletében -, és szóval… mit csinálnál, ha egyszer komolyabbra fordulna a helyezet köztünk? Mondjuk, ha megkérném a kezed?

- Hát először tuti elröhögném magam. Most ugye csak viccelsz? – hallatszott Imola válasza.

Greg sóhajtott egyet és újra rá kellett döbbennie, hogy a pokol nem a legmegfelelőbb hely a pártalálására. Imola még tovább fecsegett, de Greg gondolatban már máshol járt. „Milyen furcsa álom volt…” Megvakarta kecskeszakkállát és közben próbálta felidézni, hogy is hívta álmában azt a nőt? „Nedjem… De mégis miért hívtam volna így egy ismeretlen nőt? És vajon mit keresett ott Reinhard? Az még okés, hogyha meg akarta akadályozni, hgy elvégezze a feladatát, hiszen ezt tette mindig. Vagyis ezt tették mindig egymással. De hát én sem tettem meg, teljesen önszántából, akkor meg mire kellett az angyalgárda? Volt valami abban a lányban… Áh, a fene…hát már megint egy nő miatt fogják odalent is a szárnyam szegni?”

*** 

A napnak lassan vége volt, így lassan Alisa is hazafelé készülődött. Ma lesz randevúja a barátjával, aki majd biztos felvidítja. Nem volt túl boldog ez az egész nap. A szülei vitatkoztak és valószínűleg ő róla, mert az anyja a veszekedés után könnyes szemekkel nézett rá, amikor kiment a konyhába. De, hogy mi volt a veszekedés pontos oka, nem tudta. Persze, hogy felköszöntsék, azt elfeledtette velük ez az ok. A suliba küldtek neki egy-egy üzenetet, de hát az mégsem ugyanolyan. Gyors könyv lepakolást lázas készülődés váltott fel. A ruhák kiválasztása megint hosszú folyamatnak ígérkezett. Kifestette magát és teljes dresszben leült az ágyra. Egy ideig csak ült a sötétben és úgy vár, de aztán unatkozni kezdett és bekapcsolta a tévét. Mikor már legközelebb ránézett az órára eltelt egy óra, ő végig nézett két bugyuta sorotzaból egy-egy részt, és minden lehetséges pozícióban ült, feküdt, fetrengett már. Kikapcsolta a tévét és el kezdett leöltözni. Alisának mintha dejavüje lett volna, mintha ez az egész jelenet már lezajlott volna egyszer… Jaj, hát nem is túl régen volt a gólyabál. Alisa emlékei lassan törtek elő, de annál élesebben hasítottak agyába.

 „- Késtél! – mondta Alisa

- Neked is szia! Mondtam, hogy akkor indultam el. – válaszolta Jack.

- Igen, de két utca nincs olyan messze azért.. – förmedt vissza a lány.

- Miközben Jack átadta a virágot és levette kabátját Alisa tovább puffogott, Jack pedig próbálta kivédeni a támadásokat.

- Otthonról jövök, az kicsit több mint két utca. – érvelt a fiú.

- Hát nekem nem montad egy szóval sem, hogy otthonról fogsz jöni, úgyhogy a telefonod után egy fél órával öltözni kezdtem és egy órát vártam rád abban a hülye hacukában.

- Most akkor nem megyünk? – húzta fel kérdőn a szemét Jack. Alisa vacilált aközött, hogy igent mondjon, mert nagyon szeretett volna elmenni, és aközött, hogy elküldje a francba a srácot, mert nagyon mérges volt, hogy ennyit váratták és a napja se volt valami rózsás.

- Nem. Semmi kedvem az egészhez!

- Hát ez szuper. Szóval, ráveszel, hogy menjünk el arra fene puccos bálra, utána meg nem is akarsz menni?

- Jajj, mintha te annyira akartál volna menni? Akkor meg minek mondta, hogy eljössz velem? Egyedül is ugyanúgy el lettem volna.

- Mert azt hittem, ez fontos neked!

Végül Alisa nagy nehezen rávette magát és felöltözött vissza, az autóút viszont elég kripta hangulatban telt el. Csak egyszer törték meg a mély csendet:

- Most mégis mi bajod van már megint? Mondtam, hogy egy óra múlva érek oda. Akkor már egész este nem is fogsz velem beszélni? – kérdezte panaszosan Jack.

- De, persze hogy fogok. Nincs semmi bajom. Semmi… ugyan mi bajom lehetne nekem? Végülis mindig csak én értek félre mindent! Az egész az én hibám mindjárt ott tartunk.

- Hát nem ezt mondtam. De szóltam is, ezért nem értelek.

Alisa nem nézett barátja szemébe, egyszerűen nem bírt. Az autó ablakán kibámúlva vágott vissza:

- Hát nem szóltál, de mindegy. És ez nem az első ilyen. Sose tudom, mikor hol vagy. Gondolsz egyet és a hét közepén haza húzol, nekem meg útólag odabököd, hogy hát bocsi, de már rég nem vagyok a városban. Komolyan, szerintem kétszer annyit vagy ott, mint itt, nem is értem mit erőlködöm.

- Na álljunk csak meg! – ezzel Jack leparkolt az egyetem előtt – Neked is ugyanolyan fontos a családod, mellesleg soha nem voltál még bejárós, szóval nem tudod ez, hogy működik. Lehetnél egy kicsit megértőbb!

- Oh, hát én akkor se járnék ilyen gyakran haza, ez az egyik. A másik meg.. én legyek megértőbb?? Ennél is jobban?

- Pompás, akkor csak én vagyok az egészért hibás. A veszekedés minta kezdett volna elülni és az autóban a csend egyre jobban feszítette volna az üvegeket és a szíveket.

- Miért kell mindenen veszekednünk? – kérdezte lemondóan Jack.

- Nem is veszekszünk mindenen. Csak néha, és általában van oka.

- Dehogynem. Igazából azt sem tudom, hogy van-e olyasmi, amit jól csinálok, mert sose jó semmi neked.”

 Az emlék újra könnyet csalt Alisa szemébe, de ez nem az örömé volt. Szomorú volt. Attól, hogy hogy romolhatott el így minden, ami azelőtt olyan jó volt. Mint az idős házaspárok, már sose mennek sehova. Persze a vizsgák miatt… Legalábbis ez a leggyakoribb indok. A romantika… az meg valahogy kifulladt a virágokban és a csokiban és…

„Sose értékeled, hogy mennyit utazok miattad. Meg, hogy van, amikor te nem tudtál róla, de volt olyan napom, hogy annyi szabadidőm volt összesen, amit veled töltöttem. Fáradt voltam, de megígértem, hogy átmegyek hozzád és átmentem.” .. a találkozás kiváltságában. Ott csengtek a szavak a fülében és nem tudta, mégis mire vár még? Miért nem szakítanak? Azt az egy dolgot sem úgy kapta meg, amit eltervezett… pedig ez csak egyszer történhet meg az ember életében.

„Hmm, milyen klisé. Pont a gólyabál után.. veszekedésből…”

Alisa lefekvéshez készülődött, már feladta a Jack-re való várakozást. Az óra 9-re váltott és csörgött a telefonja. Jack volt az, felköszöntötte szülinapja alkalmából és megígérte, hogy holnap áthozza az ajándékot is, mert az nap nem ért rá… Halk zúgás és a beszélgetés utolsó szavai visszhangzottak Alisa fülében elalvás előtt, aki a párnába fúrta könnyes arcát és zokogástól rázott testtel lassan álomba szenderült. Magában elmorgott még egy utolsó mondatot, ami ott pangott reggelig a levegőben:

„Boldog Születésnapot Alisa… Boldog 20. születésnapot te szerencsétlen balfácán!”

Két hónap múlva…

A hó már olvadásba kezdett, de még néhol ott virított a kopasz fák ágain azt kiáltozva, hogy még ő az úr a zord időben, addig hűvös lesz. A kemény tél után mindenki egy meleg nyarat várt, de sok ember elvárásai nem teljesültek be az új évben. A karácsonyi szünetelések után a vizsgaidőszak sűrűjébe vetette magát Alisa. Tanulás, tanulás hátán. „Ilyen az egyetemista élet? Hát köszi, akkor inkább nem kérek belőle.” A szilveszter és január első hete is tanulással telt, de szerencsére meghozta gyümölcsét, egy sikeres vélévet. A tanulából rövid alvásba, majd újabb hosszú tanulásokba átentő napoknak az lett az eredménye, hogy ülve aludt el egyszer kezében a füzeteivel. Álmában újra visszatért arra a helyre, ahová olyan szívesen ment. Minden megnyugtató volt és csendes. Levendulák tengerében sétálhatott a középkori ladyk és hercgenők ruháiban. S egyre csak a vár felé közelített. El is nevezet azt a helyet Wab-nak. Igaz, nem tudta, hogy honnan jött ez a szó, de azt igen, hgoy valami jó és tiszta dolgot jelentett. És az a hely az volt. Tiszta, nyugodt és csak az övé. A várból álmai vége felé mindig meglátott egy alakot. A vár lovagját látta, aki páncélban és arany liliomos kék köpenyében járkált oda-vissza vár fokok mellett. Mintha idegesen várakozott volna valakire. Alisa soha nem érte el teljesen az idegen lovagot, de mégis tudta, hogy az egyik régi álmából tér újra és újra vissza hozzá. Mindig megáll, lehajol, letép egy szál levendulát és feldobja a levegőbe, ahol a virág a valóság gravitációját nem ismerve tovább röpül… Elszáll a széllel egészen a várig, egyre fentebb és fentebb, míg a vár lovagja utána nem kap és tenyerébe nem fogja. Beleszagol a virágba. Az álom pedig egyetlen szóval ér véget mindig… a lovag elnéz a távolba Alisához és azt suttogja… Nedjem.

Erre persze Alisa mindig felébred, és az álom szertefoszlik. De mindig bízhat benne, hogy álmai lovagja ott fogja őt várni, amint elszenderedik.

***

„Már megint egy kis gyerek? Én ezt nem bírom elviselni tovább! Miért küldenek mindig gyerekekért? Megmondtam a főnöknek, hogy bármit vállal csak gyerekeket ne kelljen..” És a főnök egy egész hónapig tudta is tartani magát a megállapodáshoz. De mit várhatott mégis egy bukott angyal ígéretétől? Pláne, olyanétól, aki közvetlenül az öreg Lui keze alá tartozott. Ez volt Lui kedvenc szivítása a zöldfülű angyalokkal és persze a kedvenc bosszújátéka az engedetlenekkel. Ha a fentiek ura, Netjének ez fájt a legjobban, akkor Lui gyerekekt vette el a világtól. „Vagy gyerekektől vette el a világot? Nem is tudom pontosan. Mintha nekik az egész csak egy játék lenne a bábukkal. És persze mindannyian azok vagyunk a kib..szott sakktáblájukon. Bábuk!”

Greg hozzáért az alvó gyerekhez és abban a pillanatban ott termett Reinhard is. Valahogy minden munkájánál ott termett, valahogy érezte, hogy Greg ott van. Habár se fent se lent nem nézték jó szemmel, de Greg és Reinhard korábbi barátságát megannyiszor felhasználta mindkét oldal a kis játszmáiban.

- Tudod, hogy el kell vinnem. Ez volt a mostani feladatom! Nem mentheted meg tőlünk, minden védencedet! – mondta egyre elsatnyulóbb hangon Greg.

- Dehogynem. Te nem viszed el, és én sem, ők meg bekaphatják! – szögezte le Reinhard a szerinte tökéletes tervet.

- Reinhard, ez nem játék. Legalábbis számunkra nem az. Tudod, vagyis legalább sejted, hogy mikre képesek és mit tehetnek velünk, ha nem teszi meg egyikőnk. Valamelyik oldalnak győznie kell, olyan sajnos nincs, hogy döntetlen.

- De lehetne! Jaj, az Isten szerelmére….

- Ej, ej szapulod a főnöködet? – erre már Reindhard és Greg szája is önkénytelenül mosolyra húzódott.

- De nem úgy volt, hogy átkéreted magad az idősebbekhez?

- Úgy VOLT! De találkoztál már olyan ördögfival, aki betartotta egy megállapodást is? Mert én nem. – Reinhard csalódottan nézett vissza Gregre, akit saját sorsa is mélyen elkeserítette.

- Hogy vagy erre mégis akkor képes minden éjszaka Gregoriánusz? – tette fel a kérdést Reinhard, de a másik csak somolyogva lehajtotta a fejét.

- Úgy, hogy én már nem vagyok Gregoriánusz, csak Greg. Emlékszel? Letépték azt a két izét, aminek a fénye még azon a kabáton is átszűrődik a lapockáid alatt. Egyébként is, nekem nincs szükségem a hegyi beszédedre. Te is ugyanazt csinálod, csak a te fajtád a „jól cél érdekében” és a „jobb helyre” kifejezetéseket dobáljátok kifogásként. A miénk legalább tisztán csak halálfosztás, ahogy történik is.

- Most komolyan azt akarod nekem bemagyárzni, hogy ennyire átmosták az agyadat? Ennyire nem változtathatott meg téged ez az egész. Idefent se rajongtál ezért a munkáért, akkor most hogy-hogy tapsikolva és farokcsóválva szaladsz Lui szolgálatára?

- Nem tapsikolok, elhiheted! De kristálytisztán látthattuk milyen alattomosan képesek mindketten hátba döfni, ha úgy tartja kedvük. Pláne te, Reinhard. Ugyebár?

- És, akkor ez azt jelenti, hogy inkább segítesz az egyiknek nyerni?

- Ha ez kell, ahhoz, hogy végre vége legyen ennek a kínszenvedésnek és szabad legyek, akkor igen!

- Mi soha nem leszünk szabadok, ne ámítsd magad. A halandókélete is véget ér egyszer és akkor tudod hova kerülsz vissza?! Ez egy mókuskerésk, de ha összefognánk megállíthatnánk talán! – Reinhard könyörgő tekintetett meresztett Gregre, miközben a kezét nyújtotta fogásra. Ha egy angyal és egy bukott angyal kezett rázott volna… nos, még soha nem történt meg, ezért nem tudni mi történhetne, de valószínűleg az addigi világ fenekestül felfordulna. Pár száz évvel ezelőtt olyan jó barátok, most a part két oldalán álltak egymással szemben. Halált osztottak és életet vettek el, ez volt a sorsunk.. vagyis inkább a büntetésünk. Előző életeikben elkövetett bűneikért. Általában a gyilkosság, ami ilyen helyre űzi az embereket halandólétükből, de hogy melyik oldalra kerülnek, az az ölés milyenségétől függ. Mivel Reinhard és Greg életükben katonaként szolgálták királyuk parancsát, és csak azzal harcoltak, akik fegyverrel támadtak, jó formán hősként halltak meg. Csak hát itt is feltételekhez volt kötve az angyallét. Halált hordoztak kezeikben és egy érintéssel elvették a halandók életét, ha eljött az idejük. Szemükben életük utolsó képei játszódtak le újra és újra. Íriszük egy történetet mesélt el, de egy élő sem láthatta azt. Csak a halottak, csakis ők.

- Bajtárs és barát örökké? – kérdezte Greg fejét rázva és kissé könnyes tekintettel barátjára nézve, akit egyszerre szeretet és gyűlölt. A benne leledző harag egyre csak gyülekezett, mint egy komorfelhő az égen. Egyik része meg akart bocsátani, és felemelni a kezét, de a másik része, ami erősebb volt mindig, nem tudta elnézni Reinhard tettét soha. Greg szemének Írisze is árulkodott arról, hogy ő nem egy átlagos bukott angyal.

 Porfelhő és hatalmas fény csapott össze. Kardok csörrentek és véres testek hevertek mindenütt. Háború dúlt Web vára körül. A védkatonák és az örzőlovagok fele is odaveszett már a háború első éveiben. De annak már több mint 10 éve, és a dúló csatának nincs vége. Férfiak csatakiáltása harsogja túl a nők és gyerekek félelemtől reszkető sikítását. A falak omlása hatalmas robajként robbantja ketté az emberek dobhártyáját, és a vármezőn mindenütt holtestek mutatják, hogy a háborúnak véres és nagy áldozatai vannak. A várat ostromlók beveszik lassan a várat, kifosztják kincseiből és emberiből. Leszaggatják a selyemfüggőnyöket és kőhajítókkal törik le a várvédfalát, és védrácsait. A nőket megölik, vagy elrabolják, eladják rabszolgának, vagy megtartják ágyasaiknak. A halottak dombjain túl a vár legfelső szobákban még élők féltik életüket. Az egyik vártorony szobájában még mindig liliom és levendula illata keveredett, nem csapott be a harc égett hús szaga.

Alissiana hercegnőt az apja bezáratta szobájába két őrrel ajtaja előtt, hogy az ellenség ne találhassa meg lányát, és hogy az se törhessen ki a csatamezőre harcolni. Mert hát képes lett volna rá az ő csökönyös, önfejű lánya. Végül a zárt ajtó okozta a hercegnő vesztét. Az ablakon kersztül jutottak be a terembe. Falakon másztak fel előbb a királyi teremben lévőkhöz és mindenkit kivégeztek, köztük a királyi házaspárt is. A toronyba már csak a harc legvégén jutottak el. Alissina előkapta párnája alá rejtett tőrét, amit édesapjától csent el még régebben. Az őröket hasbaszúrták, testük ernyedten fordult a földre fejjel. Az ajtón dörömböltek és Alissa lerángatva fejéről a díszt, összekonytyolt hajjal várta, hogy áttörjék az ajtót. Nem volt hova menekülnie. A betörő katona először kinevette a kis „késsel” hadonászó hercegnőt, majd a dulakodásban gyorsan a háta mögé került és a lány torka elé tartotta kardját:

- Kár lenne érted harcos hercegnő, lehetnél az első feleségem. Szeretem az ilyen tűzes vérű lady-ket.

- Majd ha fagy! – ezzel Alissina fejével orrba vágta a támadó” leánykérőt” és próbálta újra megszúrni a katonát. A karján sikerült felsértenie a ruhát, de csak épphogy egy karcolást tudott ejteni a férfi bőrén. Megelégelve, hogy egy lánnyal verekszik a férfi próbált gyorsan végetvetni a tusának, ami belül csak nevetette. Végül az ablakon bemászó alak a lány mögé lopózva egy gyors mozdulattal véget vetett a harcnak. Alissiana először kezéből ejtette ki a tört, ami a földre esve hangosan csattant a köveken. Nyakához, és szívéhez kapva esett össze a hercegnő, a torkából kifolyó vér festette vörösre szobájának padlóját. Greg és Reinhard akkor már a földi idők szerint három éve halottak voltak és most egy újabb feladathoz küldték le őket a földre. A vár hallottajait keleltt magukkal vinniük. Az erőszakos élvezetből ölőkért mások jöttek, de a saját „áldozataikat” is nehéz volt megfosztani testüktől, mert a legtöbbjüket még ismerték is. Greg egészen a vár felső szobájáig szaladt, hogy megnézze a hercegnőt, mindig megtette. Minden alkalommal, ha a földön járt – merthogy az angyalok csak akkor jöhettek le, ha küldték őket, a bukottak bezzeg állandóan lent mászkálhatnak a pokol édenjében – eljött a lányhoz, végig járta azokat a helyeket ahova együtt mentek el. A vízesést az erdőben, a vár felső teraszát és a toronyszobát.  Az ajtón végig húzva a kezét képek villantak fel szemei előtt, amint egy nőt csókol ennek az ajtónak a másik oldalának dőlve. Fáklyák világították be a kis helyiséget, ami tele volt porral és  pókhálóval, de az ő titkos találkahelyük volt. Tiltott volt egy katonát férjül választania a király egyetlen lányának, aki nem nemesi vérből származott. Csak az esti csókok és egy-egy futó erdei kirándulás volt, amit ketten eltölthettek. Gyerek korukban együtt játszottak, kamaszként együtt próbálták kis az első csókot, és felnőttként együtt bújkáltak a királyi testőrség többi tagja elől. Aznap mikor a csatába vonultak a vissza-visszatérő ostromlók ellen, a lovag találkozott hercegnőjével, és búcsút vett tőle, ha nem térne vissza élve. Az utolsó mondatára máig emlékszik:

- Ugye tudod jól nedjem, hogy szeretlek, és a te szerelmed fogja dobogtatni a szívemet a csatában is? Isten veled kedvesem, isten veled nedjem!

Ez volt utolsó csókuk, és az utolsó alkalom, hogy érezhette a lány bőrét. Többet nem találkozhatott vele, mert meghalt, és habár volt, hogy látta a lányt, de mindig figyelt rá hogy a lány ne láthassa, nehogy megijedjen.

A képek szertefoszlottak és ő nagy nehezen megpróbált benyitni a szobába. Most nem érdeklik a szabályok és nem érdekli, ha a lány megijed. Tudni akarta, hogy jól van-e. Amit akkor látott, azóta is kísérti minden egyes percét. A vérben fekvő női arc, Alissiana halála beleégett Íriszébe, elfedve az ő haláltusájának utolsó képeit. Így, akik Greg szemébe néztek,egy halott nő testét látták, nem az angyalilétbe csöppenésének jelenetét. Lefeküdt mellé és bár nem érintette meg, nehogy kiszakítsa lelkét a testéből, mégis halványan pár miliméterre az arcától végig elhúzta kezét a lány bőrén. Ijedten, mégis mintha kicsit megkönnyebbülten nézett volna rá a halott szemeken keresztül a lány. Mintha tudta volna, hogy most látni fogják újra egymást. A lány a vérző nyakát fogta meg, de nem a fájdalom miatt, hanem a láncot szorongatta, hogy azt a katonák el ne vihessék. Greg tudta, milyen volt a lánc. Kicsit kopott, ezüstös, nem igazán hercegnőhöz méltó ékszer, de azért igazán szép volt. Egy medál lógott rajta rávésve a monogrammjuk: G + A. Még életében ő adta a lánynak, hogyha távol is van egy kis rész mindig a lánnyal maradjon. Ha vert volna még a szíve, most azt hitte volna egy külső szemlélő, hogy egymást nézik a lánnyal a földön fekve. Gregben azóta is számtalanszor felmerült a kérdés, hogy vajon miért pont ő talált rá a lányra hamarabb és nem Reinhard.