Nagy sűrgés-forgás van a várban. Megbolydult, mint egy méhkas. Rosszabbak, mint a hangyák. A kukták szorgosan hámozzák a zöldségeket, a gyümölcsöket fényesítik. A cukrászmester a megrendelt édességkülönlegességeket rendezi, melyeket ma reggel szállítottak Franciaországból. Ha láttál már sok csokoládét, hát ez annál százszorta több volt. Fényűzésből nem volt hiány. Minden mi szem-szájnak ingere, most itt jelen volt. Kék gyöngyök, selyem suhant a márványos kőpadlón, a lábnyomok mentén pár cseppnyi vízharmat maradt vissza, mintha maga a vízkirálynő lépett volna elő rejtett világából. Nem volt az királyné, csupán egy hercegnő, Éka Wistra. A legfiatalabb mind közül, magasságban is hasonlóképp járt. Épp a vízenjárást próbálgatta a kerti tó tükrén, mikor eszébe jutott, hogy nem sokára itt az idő és neki még át is kell öltözködnie. Rohant fel a szobájába, melynek ajtaját tárva-nyitva találta. Ruhái szanaszét a földön, az ablakban hevertek, sőt még a csilláron is lógtak. Szekrénye szélesre nyitva, belőle csak úgy röpködtek a ruhák, mintha valaki dobálná odabentről. Nem más volt az, mint Mea. A szobában nem csak a szétszórt ruhák, de az egyre terjengő füst is tanusíthatta, hogy Mea nincs épp a legjobb hangulatában.

Mivel sem a saját ruhái, sem Éka ruhái között nem talált semmi "hordhatót", szószerint füstölni kezdett. A tűzereje ilyen formában távozott testéből vagyis inkább füléből. Szemében, ahogy találkozott tekintete Ékáéval, izzó tűzre emlékeztette írisze, mely egyre körbe-körbe forgott. Bár mind három lány képessége veszélyes volt, ha úgy használták, de Meáé könnyedén elszabadulhatott akkor is, ha csak bosszankodott valamiért, mivel érzelmeit nem sikerült még teljesen szétválasztania képességétől.
- Megtudhatnám mégis mit keresel a ruháim közt? - kérdezte kétségbeesve nővérét Éka.
- A tavalyi báli ruhámat húgocskám, azt keresem! Emlékszel, kölcsönkérted, hogy varrhass egy hasonlót magadnak, azóta pedig még mindig nem került vissza hozzám.
- Hát nálam már nincs, az biztos, te is láthatd, jó alaposan szétnéztél nálam. - mutatott rá a szerteszét dobált ruhákra, majd mérgesen keresztbe kulcsolta mellei előtt kezét. Miközben a "kékség" és "tűzpiros" farkasszemet néztek, betoppant a harmadik nővér is. A maga két évével idősebb fejével tíz évvel nagyobb érettséget mutatott viták terén, mint két kishúga. Rea mindig is művészlélek volt, de a kimértebb fajtából. Éppen ezért tudta ő a leghamarabb uralni képességeit. Ő már nem csupán a tárgyakat volt képes mozdulatra bírni, de elméjével embereket is tudott irányítani, befolyásolni. Úgy érezte, ez a pillanat is olyan, ahol muszáj felhasználnia, amit tud.
Most szépen lenyugszotok mindketten, s rám fogtok figyelni!
- Szia Rea, hát te hogy kerülsz ide? Nem készülődnöd kellene? Végülis a te bulid! - mondta Mea és közben a levegőben hozzá is tette az idézőjeleket.
- Nem "buli"! - ripakodott vissza Rea. Néha már ő sem tudta elviselni húga szarkasztikusságát. - Eljegyzési party álarcosbál keretében!
- Huhh, mindjárt szívrohamot kapok az izgalomtól! - mondta Mea elvéknyuló hangon, s kézfejét tenyerével kifelé a homlokához csapta, mint aki elájulni készül. Persze csak szórakozott, mint a lányok meg annyiszor gúnyolódtak már Rea eljegyzésén. A legidősebb hercegkisasszony elég magas körből választott. A sors iróniája, hogy egy álarcosbálon ismerkedtek meg éppen, s az ismeretségből bimbódzó románc kerekedett. A megismerkedésük emlékére, most meghívják mindazokat, akik azon a bálon jelen voltak, s megkértek mindenkit, hogy jöjjenek az akkori jelmezükben. A fiatal pár is jelmezben érkezik, így Rea szerint sokkal mókásabb lesz.
- Nem értem mi a móka ebben az egész herce-hurcában! Végig csináljátok ugyanazt az unalmas estét még egyszer. Hisz te mondtad épp, hogy ha Fábián akkor nincs ott, már az elején leléptél volna, olyan dögunalom volt az egész! - háborgott Éka is Mea mellé állva.
- Hát azóta meggondoltam magam. És azt akarom, hogy ez alkalommal a húgaim is ott legyenek, nem úgy mint múltkor. Szóval egy-kettő öltözzetek! Ez az én napom, és nem akarok több vitát hallani! - halvány mosollyal fordult is volna meg, hogy visszatérjen a saját ruháihoz, de...
- De a ruháim... - kezdett bele Éka, de nem jutott tovább, mert Rea kezével intett felé, hogy egy szót sem akar hallani erről. Ehelyett lehunyta szemeit, koncentrált és az addig földön heverő ruhák táncot lejtettek a levegőben. Az ablakon beszűrődött az udvari zenekar zenéje, a bál kezdetét vette. Bár a lányok késtek, senki sem haragudott meg rájuk. Olyan gyönyörűek voltak végül ruháikban, hogy senki nem azt nézte mikor, hanem hogyan érkeztek meg. Mi tagadás szépek voltak. Mea hosszú, fekete haját összefonta és az most vörös csipkés, fűzős derekát verdeste, szoknyája hatalmas hullámokban feketén omlott alá. A fekete selyem színe karján fekete átlátszó csipkés anyagban folytatódott és középső ujján egy fekete gyűrűvel végzdődött. Abba a gyűrűbe senki nem mert belenézni, mert az a pletyka járta, hogy aki ezt megteszi kiég a szeme, hogy ne meressze a lányra tovább. Mea vad, sötét erotikusságát ellensúlyozta a mellette lépdelő Éka szűziessége. Szőke haját konytba tekerte és feje búbjára tűzte. Halvány képk derékban megkötős ruha volt rajta, melynek a ruha ujja végén a szatén hullámok megegyeztek a dekoltázs kivágásnál lévőkkel. A V-kivágás kissé merész volt, de korántsem kihívó, az távol állt a visszahúzódó Éka világától. Ahogy bevonult a két fiatalabb lány, máris minden tekintet rájuk szegeződött és az eddigi zsivaly néma csendé vált. Nem kellett a maszkjukat sem levenni ahhoz, hogy a Westrák megjelenése tekintélyt és tiszteletet ébresszen az emberekben. Az egyik kiugró erkélyen ekkor egy fényes sugár villant fel. Vakítóan fényesnek tűnt, de csal a lány belsőfénye, boldogsága volt az, mely az embereket megtévesztette. A hosszú aranybársony ruha citromsárga csipkékkel minden figyelmet magára vont.
- Köszöntöm vendégeinket eme csodálatos estén a Westra-család otthonában. Kérem élvezzék a bált, egyenek, igyanak, táncoljanak! Éjfélkor pedig, ha akarják csatlakozzanak a csónakázókhoz miután kilétünket felfedve csónakázó partnert választunk! Jöjjön tehát a tánc!!! - kiáltotta el az utolsó mondatot, mely a zenészeknek a vezényszót jelentette, s rögtön rá is zendítettek egy pörgős darabra. Nem telt bele tíz perc és Rea Fábián karján sazzézott a parketten. Le se tagadhatták volna, hogy szerelmesek.
Milyen szerencsések. Gondolta magában Éka, aki egy oszlopnak dőlve várta hátha valaki felkéri s közben meredten bámult a táncparkettre, ahol nővére táncolt leendő vőlegényével.
- Irigylésre méltó a boldogságuk! - hallatszott egy kellemesen érces hang az oszlop mögül. Éka nem látta a hang tulajdonosát, de úgy érezte az a lelkébe látott e pillanatban. Már a gondolatba is belepirult, hogy valaki kifürkészte az érzéseit.
- Bocsásson meg, ne vegye tolakodásnak, de maga itt a leggyönyörűbb az egész teremben és nem bírtam megállni, hogy önhöz szóljak. - A férfi előlépett, s Éka megpillanthatta a magas, izmos kicsit katonásan merev, de ennekellenére mégis lezser alakot, akinek a haja kissé hosszú volt és kócosan meredt szerte-széjjel. Fekete szembogara elnyelte Éka gyengéd pillantásait. Ezek a szemek már nem egy nőt szívét törték össze.
- Semmi baj, úgysem szólt hozzám eddig senki, és így elég unalmas a bál. Bár az egészet a nővéremért teszem, annyira mégsem élvezem. Úgyhogy csak itt álltam és néztem őket. Aztán jött maga, és szinte a gondolataimat mondta ki.
A beszélgetés tovább folyt szálán, s Ékát végül felkérte táncolni a veszélyesen vonzó idegen. Nemsokára Mea is táncolt, de eleinte csak magában. Azt hitte senki nem látja, de egy fürkésző tekintet most őt vizslatta, s szinte felfalta nézésével. A fekete bőr ruhás idegen nem más volt, mint Manuel Contius, Fábián Sheprep kuzinja, sőt Éka társalgópartnere is a rokoniszál egyik végén állt, még pedig a Poissac család tagja. Miközben Dean és Éka a tásastánc minden fajtáját végig járták, addig Mea és Manuel szóba elegyedtek.
- Üdvözlöm szép hölgy! - Mea a férfihangra félénk őzikeként szökkent hátra és hagyta abba táncát.
- Üdvözlöm jó uram, talán eltévedt? - a kérdés jogos volt, hisz Mea nem gondolta, hogy a kamrában bárki is  keresni fogja. Főként nem egy lecsúszott Poissac. Igen, jól ismerte a férfit. Minden báljukra eljött eddig, de a nézésnél csak most lépett tovább.
- Bizony eltévedtem, de hál Isten, hogy itt van, így vissza tud vezetni a bál terembe! - huncut mosoly bujkált ajkain, miközben kiejtette a szavakat, máris magáénak érezte a lányt.
- Nos hát, azon az úton, amin idejött menjen visszafelé, s talán oda talál, csak vigyázzon, hogy el ne tévedjen azon az egyenes lépcsőn odafele! - Mea csípős gúnyorossága öröktől fogva jellemezte a lányt, és mesterien bánt a szavakkal. Sőt, mesterien értett ahhoz, hogy lerázza a hozományvadász kérőket is. De gúnya nem válogatott, célt talált az még céltábla nélkül is.
- Köszönöm az útbaigazítást, megfogadnám a tanácsát, de előbb egy csókot kérek, csak hogy biztosan kijussak!
- Felháborító, hogy merészeli? - s ezzel már emelte is volna a lány kezét a férfi arcához arcon ütni, de a férfi elkapta csuklóját, s farkasszemet néztek.
- Ha el akart volna küldeni megtehette volna már sok bállal ezelőtt is, de nem tette. Megannyiszor, ha áhítattal csodáltam, pillantásom viszonzásra talált, még pedig magától. Innen, ebből a két elbűvölő smaragdzöld szempárból. De ha tévedtem volna, hát úgy békében hagyom. - ezzel ujjával gyengéden végig simított a lány arccsontján a szeme alatt. Közben egyre csak egymást nézték. Mea megpróbálta elfordítani a szemét, de a férfi megbabonázta. Nem is akárhogy. Bűv- és vonzereje hatalmas volt, csak kétes, hogy melyik ragadta meg jobban Meát. A bűverő boszorkány múltat sejtet, de a férfi nem boszorkány, s nem is angyal. Bár attól függ, milyen irányból nézzük. Angyali volt mozgása, akárcsak a Reával ringatózó Fábiánnak és angyali volt mosolya is, akárcsak az Ékával beszélgető Deannek. Mind egy fajt képviseltek, de a hasonlóság árnyalatnyi voltát kevesen tudták felfedezni. Ki erre rájött vagy beavatott vagy közülük való volt eddig. Most viszont talán egy a másik oldalról rájön a cselre.
- Te nem ember vagy! - váltott magánhangnemre Mea, s sejtését kétségbeeséssel vegyes kíváncsiság kísérte.
- Nem, ez igaz. Szerinted akkor mégis mi vagyok? - incselkedett a férfi tovább.
- Az ördög, maga a sátán, aki megbabonázza a védtelen szüzeket és elrabolja az ártatlan gyermekeket!
- Hát ez igen rossz feltevés. Egyrészt nem szüzeket babonázok meg, mint abban te is nagyon biztos lehetsz, másrészt nem igazán szeretem a gyerekeket elrabolni, sőt inkább szeretem őket a szüleik mellett hagyni. Ördög, hm.. hát érdekes, s mégis miből veszed ezt?
- Abból, ahogy nézel. Látom égni a tűzet a szemedben és a rikoltásokat a lelkedben! - a lány most túl érzékeny részre tapintott, mert kezét a férfi, mint tüzes vasat dobott el magától.
- Nem látsz te semmit, csak halucinálsz a bortól. Minek is foglalkoztam veled, időpazarlás!
- Ha az lenne, nem fordítanál rám ennyit a sajátodból. - e mondat felkeltette újra a férfi érdeklődését a lány iránt. Talán tényleg csak halucinált, s nem is látott semmit?
- S mond csak, miét pont a várkamrában ropod az éjjel, ha fent az egész vendégsereg? - próbált témát váltani Dean.
- Nem szeretem ha bámulnak, s ez elég gyakran előfordul. - mutatott magán végig.
- Hát ebben igazuk van,  végülis azt kell nézni, ami a szemnek kellemes látvány.
Mea végképp nem tudta mire vélni a bókokat az előbbi erőszakos követelőzés után. Talán több van a férfiban, mint gondolja.
Éka, Rea és Mea az ördögfiak három testévérével, úgy ahogy bukott angyalokkal kapcsolták össze életüket ezután az este után, melybe a cselszövő Orákulum fűzte ujjait. A jósnő az udvari zenekarban ült és énekelt. Hangja betöltötte a termet, s az emberi füleket. Panaszos gyermek s bársonyos női hang keveréke volt az, mely Micoa, a jósnő torkán kijött. A hangok ritmussá, majd dallá formálódtak. Az Orákulum nem más volt mint az énekesnő, ki a dalokban mondta el jóslatait a jövőről. Gyakran színészi álruhába öltözött vagy udvarhölgynek, ha úgy tartotta kedve. Most viszont énekelt, s elénekelte gyűrűjének jövőjét, mely végig ott volt Mea hercegnő ujján.

 A gyűrű jövője