A hóhér unokája...
avagy, ha a kín tesz boldoggá

Egy kis kerülővel mentem ma haza, egyik osztálytársam kíséretében. Nem beszéltünk soha, nem voltunk jó barátok. Ma megszólított, és érdekesnek tűnt, hát vele tartottam.
-Bejössz? Megmutatom a kutyámat.
Bólogatok, s Dávid bekísér a kapun. Az udvarra néző tornácon egy öregember ül, sapkája mélyen a szemébe húzva, csak koszos, fehér bajuszát látni, s aszott bőréből valami keveset. Kísérőm csak biccent felé, s megyünk tovább. Az udvar maga fénytelen, egy hatalmas, halott fa árnyékolja be. Kopasz ágai közt egy-egy halk, hideg madár ül. A fatörzs körül törmelék és szemétkupacok ölik el a gondozatlan gyepet, vagy inkább gazt.
Egy sötét szobába vezet, melynek nincs ablaka. Még mielőtt belépnénk egy furcsa tárgyat nyom a kezembe.
-Gázmaszk. Szükség lesz rá. Vedd csak fel.
Felteszem, habár kelletlenül. Kényelmetlen, gumiszagú, és húzza a hajamat.
Zseblámpák fényénél haladunk egyre mélyebbre a hosszú folyosón, majd le egy hosszú lépcsőn. Odalenn újabb folyosó fogad.
Kissé elbizonytalanodom. Nem igazán értem, mit keres itt egy kutya. Csak nézem Dávid hátát, aki fesztelenül, magabiztosan lépked, anélkül, hogy ellenőriné, követem-e őt. Nyugtalan cikáznak gondolataim, félek egy kicsit.
Végül egy nagyobb, ablaktalan cellában állapodunk meg, melynek betonfala nedvesen, nyálkásan csillog. Több ilyen helység van itt.
Dávid egy halom rongyra világít lámpájával. Elsőre nem igazán látok semmit. Régi ruhák, kelmék, molyette bunda. Valami apró, kivehetetlen, zizgő mozgás van benne, hullámzik az egész. Aztán hirtelen összeáll a kép, s akár egy ütés, fejbe vág. Megtántorodok, amikor felfogom. Egy halott kutyát bámulunk, a gázmaszk az idelenn terjengő hullabűz miatt kellett.
-Király. - mondom, s közelebb hajolok az állathoz. A bunda itt-ott magától hullámzik, másutt már kirágták a férgek, lerágott csontokat látok és üres mellkast, amit a hömpölygő, nyálas testek tömege lep el. A pondrók sokfélék, színben és nagyságban a választék felülmúlhatatlan. Nem értem, miért tartják itt, s miért nem temetik el a tetemet, de elbűvöl a hely a maga mocskával, szagával, embertelenségével.
-Megnézed a nagyapámat is? - hallom hangját kicsit furcsán átszűrve a gázmaszkból.
Lelkesen bólogatok.
Magára hagyjuk a házi kedvencet, másik cellába lépünk. Az öregurat egy asztalon ravatalozták fel. Rajta is dolgoznak a rovarok, s a férgek.
-Minden rokonotok... itt... és így...? - kérdezem, s az osztálytársam kusza, ki nem mondott gondolataimat is megértve bólogat.
-Eszméletlen... de miért?
-Ez egy olyan kérdés, amit nem kellett volna feltenned.
-Ezt meg hogy érted?
Nem válaszol. Akármit mondok, ordítok, akárhogy kiabálok, már egy szót sem szól, csak jön felém. Kihátrálok a cellából, s görcsösen kapaszkodok a zseblámpámba. A kísérteties fényben szeme ijesztően villog a gázmaszk alatt. Egyszer csak megáll, a s folyosó szemetes padlóján kotorászik. Kihasználom a lehetőséget, hátat fordítok neki, s rohanok. A lépcső nincs messze, akár el is érhetném...

Egy tompa csapódás. Egy jól kivitelezett ütés egyenesen az áldozat tarkójára. Még lélegzik, csak eszméletét vesztette el. Épp így tervezte. Félredobja a fadarabot, mely korhadtsága ellenére szépen végezte a rá kiszabott feladatot. Az undorítóan élő testet lábainál fogva vonszolja az utolsó helységbe. Ott kiteríti egy asztalra, ahogy azelőtt annyi más emberrel és nem emberrel tette már azt. Letépi róla a maszkot, jó maréknyi haja a ragacsos gumival együtt a kezében marad. A sarokba hajítja. Egészen könnyű volt elkapnia. Követte, mint az a rühes kutya. Az ócska szerszámos ládában turkál gyufa után. Megleli, s az apró helységet beragyogja a gyertyafény, szinte nappali világosságot teremtve. Sietnie kell, hogy végezzen az előkészületekkel, mielőtt felébred. A testet rögzíti, rozsdás vaslánccal köti a törzset az asztalhoz. Minden más szükségtelen. Egy régi kabátot csíkokra szaggat, s a test mellé készíti. Végre előkerül a húsvágó bárd, amit a konyhából csent el. A magasba tartja, néhány másodpercig gyönyörködik az árnyékában, mely félelmetesen terül el a szemközti falon, majd az áldozat ébredező nyögéseit hallva hirtelen lesújt. A bárd tompa puffanással csapódik az asztalba. Simán siklott át a húson, a csontot is szépen elszelte. A kar a földre hull, a nedves talaj elnyeli a puffanást. A sebből dől a vér, gyorsan, begyakorlott mozdulattal helyezi el rajta a hevenyészett kötést. Élvezi a játékot. Gyerekkorára emlékezteti, amikor még kis állatokat, patkányokat, macskákat kínzott. Aztán jöttek a kutyák, egyre nagyobbak, s a szomszéd néni. Mosolyog, de valami zavarja. Hirtelen a fejéhez kap, zavartan nevet. A gázmaszk a fején maradt. Egy határozott mozdulattal letépi. Nincs rá szüksége, formalitás csupán. Most már minden tökéletes. Érzi a forró, frissen kiontott vér szagát, a földből felszálló párás, penészes bűzt, s az oszlás messziről, a szomszédos cellákból érkező édeskés illatát. Jöhet a bal kar. Megkerüli az asztalt, s újfent lecsap.

Szemhéja nehéz, nehezebb, mint mikor egész éjjel tanul, s alig egy órája marad aludni. Keze, s lába zsibbadt. Talán az edzőteremben járt tegnap? Tulajdonképpen milyen nap van most? És milyen napszak? Sötét van, borzasztóan sötét. Kinyitja a szemét, de semmit sem lát. Becsukja, újra kinyitja, pislog, de semmi különbség. A szobájában sosincs ilyen sötét. Mi történt? Megvakult volna? Vagy bekötötték a szemét? Odanyúlna, hogy megnézze, de a keze egyszerűen nem mozog. Teljesen zsibbadtan fekszik mellette. Kezd megijedni, a félelem szétárad testében. Felülne, de egyszerűen nem megy. Akárhogy erőlködik, nem mozdul sem a lába, sem a keze. Aztán egyszer csak, minden előjel nélkül belehasít a fájdalom a testébe. Rázkódik a sötétben, nyögve fetreng, de nem tehet semmit. Hasába láncok vájódnak. Lenyugszik egy idő után, s próbál emlékezni. Nehezen megy. Aztán beugranak az emlékek. A pince. A kutya. Az ütés. Halkan, remegő hangon szólal meg.
-Dá... dáávid?
A sötétből kuncogás a felelet. Fény folyik elő a semmiből. Karját védekezőn emelné arca elé, de nem sikerül. Hunyorog egy picit , majd megszokja. A tölcséralakú fénysugár valószínűleg az egyik zseblámpából árad. Egy emberi arcot világít meg, a szemek helyén piros, kerek lencsék. Infraszemüveg. Szóval végig figyelte őt a sötétből. Most gyertyát gyújt, s a kis helység kivilágosodik. Ismerős betonfalak. A feje felett a plafont látja, furcsa dolgok lógnak róla. Drótra kötött... dolgok. Dolgok. Ahogy egyre több láng gyullad, úgy kezdi kivenni őket. Olyan, mint amikor az öccse megsértődött rá: darabokra szedte a babáit, s a testrészeket szanaszét dobálta. Karok és lábak. Szám szerint két-két darab. Csak nagyobbak, mint annak idején a babáké. És vér csöpög belőlük. Nem kell sok idő ahhoz, hogy felfogja, amit lát. Ijedten néz vállaira, s amennyire tud, felemelkedik, hogy lábaira tekintsen. Csonkokat lát, véres kötést. Egészen eszét veszti, üvölt, sikolt.

Mindig ezt csinálják. Meglátják, mit tett velük, aztán ordítanak. Ilyenkor kénytelen rongycsomót tömni a szájukba. Szereti a csendet. Néha magára hagyja az áldozatot órákra, napokra, máskor azonnal megöli. S hogy miért? Mert ez teszi boldoggá. Melegség önti el a szívét, mikor egy félvállról megejtett vágás nyomán a hasfal feltárul, s a meleg, színes belsőségek előömlenek. Élvezettel markolja meg a még dobogó szívet, s kezében tartja. Ha elég sokáig fogja, érezheti, ahogy az izomcsomó elernyed, ahogy az élet szép lassan elszáll a gyengülő lüktetéssel a testből. Máskor összemorzsolja az óraszerű kis szervet, s gyilkos mosolyra fakad. Élvezi, hogy életek felett győzedelmeskedhet, hogy ő az aki az elhidegülő test fölött áll. Tudja, hogy egyszer majd rá kerül la sor, de addig is élvezi az életet.

(Megj.: az áldozat magára lett hagyva, gondolatai E/1-ből átmentek E/3-ba. Az elejét így bensőségesebbnek éreztem, a végén meg kinek van kedve magáról egy megcsonkított, megnyomorított testből írni?  Annyira azért még én sem vagyok beteg.)