Tünde megint egész nap ott lógott a neten. Nem csak a képzelete, hanem a is szörfözött a billentyűzeten. Egy közösségi oldalon töltötte minden idejét. Nem számított a házimunka, sem az elmaradt főzés. Hisz egyedül, magányában a gépben kereste a társaságot. Az életben lévő barátait is hanyagolta. Titkait senkivel nem volt képes megosztani. Még Erzsi, a barátnője sem sejtette, hogy Tünde éjszakánként mivel tölti az idejét. Ismeretlenekkel csetelt. Olyan titkokat árult el magáról, mit a valóságban képtelen lett volna elmondani bárkinek is. Szíve rejtelmeit és vágyait terítette ki idegen embereknek. Tette mindezt úgy, hogy inkognitóban maradt. Sem a lakóhelyét, sem a rendes nevét, sem az életkorát nem árulta el. Ugyanakkor mégis ezek hiányában is önmagát adta. Ilyen úton sok ember szeretetét érezte. Ami erőt adott neki. Régóta művelte ezt a tevékenységet. Itt ismerkedett meg egy debreceni férfival. Nagyon bizalmas kapcsolatba kerültek az éteren keresztül. Leveleiket a szenvedély és később a vonzalom, a vágy és a romantika jellemezte. Valamint az életről szóló gondolataik. Aztán Tündi többet akart. Többet, mint a gépbe beütött szerelmes üzenetek. Ám a férfi nem sok mindent árult el magáról. Tündi el kezdett nyomozni. Kikereste a férfivel kapcsolatos minden információt, amit a világhálón csak lehetett. Furcsa dolgokra lelt. A férfi más oldalakon más nőknek is bókolt, hasonlóan, mint tán neki is. Tündiben forrt a vér. S nagyon csúnya dolgot művelt. Olyan mocskos levelet irt, mint még soha. A férfi, nevezzük Istvánnak a levélre reagálva megköszönte Tündinek, hogy felnyitotta a szemét. Mindketten törölték magukat ezekről az oldalakról. (Az már más kérdés, hogy mindegyik más nicknéven szintén beregisztrált mindenhová). De innentől egyikük sem tudott a másikról. Tündét meglepte István kilépése. A napok teltek és Tündének hiányoztak István levelei. A mesék az ábrándozások a titkok az életről. A domboldalon lévő kis házról, a lugasról, a madarakról, a tavasz gyönyörű várásáról. Kevés olyan ember volt körülötte, aki ilyen szépen és bölcsen gondolkodik az élet bármely elemi dolgairól. Aztán emailt irt, melyben bocsánatért esedezett. Levelek váltották egymást, még képet is küldött neki magáról. Bár már István nem volt annyira közvetlen. Már elmaradtak a mesék a sétáról és az egyéb dolgokról, inkább csak különböző pps-eket küldözgetett de a személyéről, életéről többet nem mesélt. Tünde mégis tisztelettel és szeretettel gondolt rá, és nagyon fájt neki, hogy ilyen csúnyán elbánt vele. Aztán msn-en is beszélgettek. Tünde kérte, hogy rakjon fel István egy képet magáról, mert szeretné látni. István megtette, de csak egy rövid pillanatra. Egy kedves szimpatikus bajuszos férfi képét láthatta Tünde. Olyannak, ahogy a leírása alapján elképzelte. Tünde beismerte neki, hogy egy kis nyomozás után rátalált arra, hogy tudja Debrecenben lakik. Épp az ország másik végében. Levelek váltották egymást. Már két éve leveleztek, igaz csak heti rendszerességgel. Tünde egyre mélyebb érzelmeket táplált magában, pedig István ettől óvta, védelmezte. Sosem írt neki semmilyen érzelmekről. Nem akarta, hogy az érzékeny lelkű Tünde szerelembe essen. De a sok véletlen mégis csak összejátszott. Tündének sosem vezetett Debrecenbe az útja. Most mégis egy keresztrejtvény megfejtésének beküldésével VIP jegyet nyert két fő részére a virágkarneválra. S ő rajongott a virágokért. Imádta őket fotózni és gyönyörködni bennük. 

Egyszóval most is ott ült a gépnél és várta István válaszát. Ugyanis írta neki, hogy Debrecenbe megy, és hogy milyen jó lenne találkozni. Jött is a válasz, hogy ő is szeretne. Másnap Tündi lelke mégis meginogott és írta Istvánnak, hogy mivel a barátnője is megy, így mégse találkozzanak. István is jobbnak tartotta, hogy majd egy másik alkalommal talán jobb lenne.
Két hét múlva Tündi már Erzsivel ott ült a turistabuszon. Keveset beszélgettek, hisz Tündi szótlansága abból eredt, hogy fejében ott motoszkált a gondolat, vajon mi lesz, ha István mégis ott lesz? A képre koncentrált a bajuszos képre. Látta maga előtt. Tudta, most nem a virágokban fog gyönyörködni, hanem Istvánt fogja keresni a tömegben. Hitte, és remélte, hogy mégis rátalál. A sors így akarja, ezért vezet most oda az útja, a véletlen és a szerencse a sors összejátszása az, hogy most éppen Debrecenbe megy. Talán a jó Isten akarta így, elmélkedett magában. Hamar odaértek. Jó helyet találtak a rengeteg bámészkodó emberek társaságában. És ahogy sejtette Tündi, nem tudott uralkodni magán. Mindenkiben Istvánt kereste. Egyszer csak meglátott egy bajuszos férfit kb. tíz méterre állt tőle. Igen, ő lehet az, gondolta, érezte, és beleremegett a szíve. Tekintetét le sem tudta venni róla. Halvány kockás ingben, farmerben, és barna bőrcipőben látta őt, az áhított férfit. Ekkor előkapta a fényképezőgépjét és először a karneváli forgatagot fotózta, majd titokban a tömeget, melynek közepén a férfit fókuszálta. Aztán visszaállt a helyére de még mindig őt nézte. A férfi észrevette, és sűrű pillantások közepette fürkészték szemükkel egymást, hosszú-hosszú percekig. Tünde várta, hogy majd odajön hozzá. Még mindig szűnni nem akaróan nézték egymást. Tündi szíve beleremegett. Nem sok tartotta vissza, hogy odamenjen hozzá, és megszólítsa. De az a mocskos levél, az tartotta vissza. A szégyen, hogy olyat mert írni neki. Pedig szerette, érezte magában, hogy mennyire jó lenne odaállni és személyesen elmondani mit miért tett. De remegett a lába és a lelke. Aztán egyszer csak a férfi eltűnt. Mintha köd nyelte volna el. Tündi szíve pedig belejajdult. Bárcsak mégis odament volna hozzá. De hiába kereste, az ember rengetegben, már nem találta. Ám a férfi szemei, a tekintete, s az, hogy láthatta, és szemmel érintkezett vele, az már maga volt a mennyország számára.
Aztán a karneválnak vége lett és megint a buszon ült. Erzsi áradozott a látottakról, de Tündinek teljesen máshol járt a gondolata. Elővette a gépét és megnézte, amit a férfiról fotózott. S elkönyvelte magában, ez a férfi valóban István lehet. Boldog volt, hogy van már fényképe is róla. Egy olyan emlék, amely örökre megmarad, az ő kettős titkos viszonyukról. Ám kérdések tömkelege rohamozta meg ábrándjait. Akkor vajon miért nem ment oda hozzá? Hisz elég sokáig bámulták egymást. Nem is akárhogyan. Talán félt? Úgy ahogy ő. S már, bánta hogy nem tette meg az első lépést. Mérgelődött, s tán még egy könnycsepp is kicsurrant szeméből bánatában. S félelemmel szorította szívét, hogy talán soha többet nem lesz ilyen alkalom. Talán már sosem látja viszont. Őt, aki olyan közel került hozzá. Aztán elhatározta, hogy majd emailben megírja neki, hogy mennyire jó volt látni őt. Olyan, amilyennek elképzelte, és hogy sajnálja, hogy nem beszéltek. Megírja majd neki, hogy milyen szép szemei vannak, és hogy korához képest milyen jól tartja magát. A levél végén pedig bevallja majd, hogy igenis nem tehet róla, de szereti tiszta szívéből!
Aztán közben megállt a busz, és egy benzinkútnál pihenőt tartottak. Tündiben meghűlt a vér, amikor ott látta a világos inges, farmeros, barnacipős férfit, aki éppen szendvicset majszolt a busz ajtaja mellett. Szíve hevesen vert. Nem hitt a szemének. Lecövekelt a lába. S csak figyelte, de a férfi őt nem vette észre. Aztán felszálltak a buszra és az ablakból figyelte tovább. Majd látja, ahogy a másik busz sofőrülésére száll fel a férfi.
Jézusom! Kiáltott fel fájdalmasan magában, de hiszen ő nem lehet István, hiszen a másik busz sofőrje. S a felismerés, hogy tévedett, hogy minden ami volt csak a képzelete határtalan szüleménye, ez visszarepítette a szomorú valóságba. Elkönyvelte, talán nem normális dolog ennyit fantáziálni, álmodozni meg főleg nem. Na ennyit a szerelemről gondolta, és a buszon, becsukott szemmel próbált a semmibe, a légüres térbe vágyni... itt hagyni, s végleg feledni a debreceni álmait és ábrándjait.