Charlize O'Quinn
Aspectus Moriendi
(A halál arca)

A rémület hangja pörölyként kalapált a fülekben. Fejvesztett menekülésbe kezdett minden, ami élt. Az imént még csendes erdő felbolydult, a pánik szinte tapinthatóvá vált. Mindenki az életét mentette.
Zin egy közeli fa takarásából robbant ki a kis tisztásra. Tekintetével Sinit kereste. Vére dobolva száguldozott ereiben, vadul forgó szemei nem lelték a lányt. Szeme sarkából alig észlelhető mozgást vett észre. Az egyik öles fa évszázados törzse mögött megrezdült a magas aljnövényzet.
— Sini! — kiáltott fel megkönnyebbülten, és sebes léptekkel megiramodott. Ez nem is volt annyira könnyű feladat. Születési hibával jött világra, s noha mindenki azt gondolhatta volna, eggyel több lába miatt gyorsabban tud szaladni bárki másnál, ez messze nem fedte a valóságot. Testrésze inkább akadályozta a szabad mozgásban, sem mint segítette volna benne. Most mégis erőn felül, legyőzve önmagát és a természet csúf tréfájából rámért csapást, saját életével mit sem törődve, elképesztő tempóban iramodott meg a lány felé.
Egy jól irányzott ugrással rávetette magát Sinire, s a lendület hevével már fordult is vele tovább. A hatalmas páfránylevelek lombkoronaként borultak rájuk. Jótékony takarásukban testén érezte a lány remegését. Sini a rémülettől szólni sem tudott, pusztán hálás szemekkel tekintett Zinre.
Az irdatlan robaj mindent felemésztő hangja lassan távolodott. Az aprócska tisztás népe óvatosan előmerészkedett rejtekeiből. Alig akarták elhinni, hogy megúszták, életben vannak. Csendes mormogással hálát adtak isteneiknek.
— Azt hiszem, egyszer megáll a szívem — sóhajtotta elgyötörten Sini. Aprócska ujjaival zavartan dörzsölte meg helyes kis nóziját.
Zin szívét marokba szorította a gyengédség, mely meleg burokként ölelte körbe. Sini nem volt tisztában az iránta érzett szerelmével. Zin sosem árulta volna el neki. Nem hitt benne, hogy nyomorék mutánsként a legcsekélyebb esélye is lehetne a lánynál, ezért nem fedte fel előtte érzelmeit.
Sini messze a legszebb lány volt az Erdő Gyermekei között. Minden ellenkező nemű fiatal az ő kegyeit kereste, az ő szívét igyekezett elnyerni.
Kivéve Zint. Mind a mai napig még csak nem is beszélgetett a lánnyal.
— Egyszer biztosan. De nem az idegenek miatt. Nem hagyom én azt — rebegte halkan, leszegett fejjel. — Megvédelek tőlük az életem árán is.
Sini meglepetten nézett Zin szemébe. Mindattól, amit ott felfedezett, jólesően megborzongott… és meg is döbbentette. Színtiszta szerelmet látott visszatükröződni onnan. Zintől sosem tapasztal érdeklődést az irányában – s most értette meg, miért…
A lány tekintetébe huncut kifejezés költözött, s a pajkosság szikrája villant. Fejecskéjét Zin arcához nyomta, mely népüknél a puszit szimbolizálta. Kedves incselkedéssel sikkantott rá egyet, majd sebes léptekkel megiramodott. Kacagva szólt vissza a háta mögül.
— Ha megtalálod a titkos búvóhelyem, te leszel a párom!
Zin ledermedve nézett Sini után. Pillanatokig fel sem fogta, amit hallott.
Játszana velem? — töprengett hitetlenül, mélabúsan. A lány szavai visszacsengtek fülében. — Igen, biztos kigúnyolja a felfedezett érzelmeimet…
Zin úgy érezte magát, mint akivel most közölték halálos ítéletét. Teljesen összetörten, vánszorogva indult el. A mennydörgő robaj még hallatszott a messzeségben, távolodó hangja azonban egyre erőtlenebbül ért el a tisztásra. Az átmenetileg elmúlt, ám örökösen a nyomukban lappangó félelem emléke némileg visszazökkente az életbe. Amióta csak eszét tudta – s már a múlt ködébe vesző ősei idejében is –, itt jártak közöttük a kegyetlen, rémisztő idegen lények. Az öregek úgy mesélték, amikor csak tehetik élvezettel, szórakozásból öldöklik a Erdő Gyermekeit. Sokukat csapdába ejtve elhurcolják magukkal – csak a kegyes istenek tudják, hová kerülnek és miért.
Az Erdő Gyermekei veszélyes környéken éltek. Valószínűleg az erdő szélén elterülő, félelmet keltő méretű építményükbe hurcolhatták őket. A rideg falak mögül rémületes hangok szűrődtek ki. Orrfacsaró szagok árasztották el a környéket, melyet még az erdő szélén is érezni lehetett. Beljebb haladva a sűrűbe, a fák és a növényzet szerencsére már megszűrték őket.
Elhurcolt társaik közül nem láttak többé senkit; ilyenre még a legöregebb Vének sem emlékeztek. Az Erdő Gyermekei közül, saját szemükkel kevesen látták a rejtélyes, rettegett idegen faj tagjait. Legalábbis senki nem tért vissza, aki elmondhatta volna, miket tapasztalt fogságukban... Azon kevesek, akiknek sikerült csapdáikat elkerülve megmenekülni előlük, alig bírtak beszélni az átélt sokktól és rettegő, bensőt dermesztő félelemtől.
A borzalmas zajt és bűzt azonban, amit maga után hagyott, mindenki ismerte közülük. Nem tudta egyikük sem, mi történhet olyankor, amikor meghallják. Sosem várták meg, elmenekültek előle. Aki óvatlan volt, és az útjába kerülve megtapasztalta, annak később csak a felismerhetetlenségig szétkenődött tetemét találták meg azon a hosszú, különös és egyetlen erdei kőre sem hasonlító széles ösvényen, amely az erdőn haladt keresztül, és sehol nem nőtt rajta fa vagy növény. A Vének szerint ez a sötétszürke, furcsa szagú kőösvény is az idegen faj szörnyű műve lehetett. Rendeltetését nem ismerték.
Az Erdő Gyermekeinek világában minden hatalmas volt. Az idegenek is. Az elbeszélések szerint akkorának tűntek, mint az erdő égbenyúló, ősi fái. Teljesen sima, halottsápadt bőrük volt, és óriási szemeik. Tink, a legöregebb Vén szerint – aki maga is túlélt már egy ilyen találkozást az idegen fajjal – akkora, hogy ha belelépne valaki, mint egy tóba, megfulladna benne.
Zin ezen csak magában nevetett.
Felnézett az égre. Látta a felhőkbe vesző, zöldellő fákat. Monumentális méretük mindig lenyűgözte. Úgy képzelte, ha fel tudna mászni rajtuk, tetejükről átléphetne a másik, szürkésfehéren ragyogó bolygóra, amely az éj leszálltával megjelenik tisztásuk felett. Ettől a gondolattól, mint mindig, most is jobb kedvre hangolódott. Szinte már vidáman szaporázta meg lépteit, hogy behatolva a sűrű vadonba, felkeresse kedvenc fáját. Minden nap ellátogatott oda, hogy a tövébe letelepedve elmélkedjék szerencsétlen sorsán.
Társai sosem éreztették vele fogyatékosságát. Mégis kirekesztettnek, alsóbbrendűnek érezte magát a plusz lába miatt. Az óriásfa alatt azonban szabadon képzeleghetett. Ábrándjaiban földöntúli boldogságban élt Sinivel, és közös gyermekeikkel.
Zin az ősi fához érve rohanni kezdett. Vidám lelkesedéssel futotta körbe, mint már annyiszor. Egy teljes percig is eltartott, míg körbeérte, majd kellemes fáradtsággal rogyott le a tövébe.
Zajt hallott.
A fa aljnövényzetét – mint valami bölcső – hatalmas, fás bokrok és dús páfránylevelek övezték. Most alig észrevehetően megmozdultak. Egy meglepett, ám örömteli kiáltással Sini lépett ki rejtekükből. Boldog kacagással repült Zin felé, és nóziját az övéhez dörzsölte.
— Megcsókoltál — döbbent meg Zin. Sini csak csendesen kuncogott.
— Csókolj vissza — búgta érzékien a lány, és nóziját mókásan Zin felé nyújtotta.
Egyszerűen imádom ezt a nőt! — sóhajtotta magában Zin, közeledni azonban mégsem mert Sini felé.
— Ne légy’ már ilyen gyáva — nevetett rá a lány. — Mind a mai napig azt hittem, nem érdekellek. Pedig én régóta szeretlek már téged. Szeretnék a párod lenni.
Zin szeme hatalmasra kerekedett. Azt hitte, rosszul hall. Amikor kezdte végre felfogni, hogy a lány valóban itt van, és most nem csak álmodozik a történtekről, minden ízében remegni kezdett. Szemébe a következő pillanatban azonban mégis szomorúság költözött, kisöpörve onnan az imént felvillanó boldog fényt.
Sini meglátta ezt.
— A plusz lábad is szeretem… Ne félj… — búgta halkan, rátapintva Zin borús gondolataira. Pajkos fénnyel a szemeiben, Zin mellé ugrott. Mire Zin megakadályozhatta volna, Sini a mutáns lábához dörgölte orrocskáját, majd felhőtlen csilingeléssel felkacagott. Szemében helyes kis szikrák gyúltak, és láthatóan majd kicsattant az örömtől.
— Megcsókoltad a lábam! — söpört keresztül a jóleső borzongás Zinen. Még mindig magán érezte Sini puha érintését. Bizalmatlan szíve végre elkezdett hinni a lánynak. Szerelmesen hozzábújt Sini meleg, selymes testéhez, és… már köszönő viszonyban sem álltak többé a valósággal. Szenvedélyes összefonódással csókolózni kezdtek.
Amikor nagy sokára elszakadtak végre egymástól, a lány játékosan oldalba bökte újdonsült párját, és megiramodott.
— Játsszunk egy kicsit, nagyfiú! Gyere, és kapj el, ha tudsz — kiáltotta hátra fiatalsága minden bohó játékosságával.
Zin önfeledt, szerelmes mámorban vetette magát Sini után. Megbotlott, és bucskázva esett keresztül egy fa lehullott, korhadt ágán, fürgén felpattanva azonban már boldogan loholt is tovább. A pajkos lány cselesen véve a kanyarokat, sikongatva futott előle, mintha valóban az élete múlna azon, hogy Zin el ne kaphassa.
A fiatal, siheder fiú átugrott pár gallyat, s már futott is Sini után.
Aztán egyszerre elsötétült körülötte a világ.
Döbbenten nézett körbe, a testét körülvevő sötétségtől azonban nem látott semmit. Óvatosan tapogatózni kezdett, és Sinit szólongatta.
Nem érkezett válasz.
Rémülten konstatálta, valaminek a belsejében van. Tapogatózása minduntalan akadályt ért. Akármerre ment, teste nekiütközött valaminek, mely körülhatárolta. Úgy érezte, órák teltek el, mialatt viaskodva, ádázul küzdve próbált kijutni ismeretlen börtönéből.
Aztán később, valahonnan felülről hirtelen világosság támadt. A sötétséghez hozzászokott szemét bántotta a beszökő fény. Pár pillanatig alig látott tőle valamit. A félelem vasmarokkal szorította össze a szívét, amikor egy hatalmas fekete szemet látott belesni a nyíláson át. Óriási kéz nyúlt le hozzá, és megragadta a testét.
Egy idegen lény tartotta a markában.
Zin lelke egy pillanat alatt tört millió darabra, foszlott semmivé. Átkozta szerencsétlen sorsát, mely nyomorék élettel verte meg. Átkozta a teremtő isteneket és az életet, amely végre megcsillantotta előtte a boldog élet lehetőségét, de csak azért, hogy a kapujában állva ezt is elvegye tőle.
Gondolatban elbúcsúzott Sinitől… és felkészült a kínokkal teli, borzalmas halálra.
Az óriási lény ekkor förtelmes, halottsápadt arcához emelte, és mohón vizslatta őt.
Zin a szeme sarkából még látta egy fa mögött elillanni a rémült Sinit. Ettől némileg megkönnyebbülve, az idegen fekete tekintetébe pillantott.
Miközben gyötrődő lelkén tornádóként, vihart kavarva vágtázott át a rettegés, gyűlölettel teli szemekkel belenézett a halál arcába.

— Apa, apaaa! — kiáltotta boldog izgalommal a kisfiú. A bájos, rózsás pofiját keretező szőke, göndör fürtök, minduntalan az arcába hulltak, de ő nem törődött velük. Lelkesedése mindennél nagyobb volt. — Gyere gyorsan, apa! Sikerült megfogni a csapdával! Hozd gyorsan a ketrecet, vigyük haza.
A gyermek apja kedves mosollyal az ajkain lépett oda kisfia mellé. Kezében egy jókora ketrecet tartott, és elvéve gyermekétől a zsákmányát, behelyezte a rácsok közé.
— Ott fut el a fa mögött egy másik is — sikkantott fel csilingelő kacagással a kisfiú, majd ismét új szerzeménye felé fordult minden figyelmével.
Apja megborzolta a haját.
— Ugye, megtarthatom, ahogy megígérted? — kérlelte a gyerek.
A férfi megvizsgálgatta a kisegeret.
— Nahát, „uraság” a kis jószág, és még nagyon fiatal, szinte kölyök! Nézz csak ide, öt lábacskája van, nem négy! Különleges kis egérke, senkinek sincs ilyen — nevetett a kisfiúra. — Otthon majd megvizsgálom, és ha egészséges, tiéd maradhat a „fiatalúr”. Bár azt még mindig nem értem, miért ragaszkodsz mindenáron egy ilyen vad kis jószághoz, amikor a laborból hozhatnék neked egy szép fehér egérkét. Azért addig ne nagyon tapogasd, amíg nem vizsgáltam meg, nincs-e valami betegsége!
— Én őt akarom, apa! Magam akartam fogni egyet, így ő csak az én szerzeményem. Biztos egészséges. Nézd, milyen szépen csillog a szeme!
Az apja szerint inkább haragosan villogott, de nem akarta lelombozni a gyereket. Bízott benne, nem fogja megbánni, hogy engedett kisfia kérlelésének.
Hazaérve bevitte a csöpp kis jószágot háza laborjába, melyet a pincében alakított ki magának. Munkahelyéről, az erdőszéli genetikai kutatólaborból hazatérve magánkutatásain dolgozott a pincében. Leült az egyik laborasztalhoz, és fáradtan tenyerébe temette arcát.
A következő pillanatban már az asztalra borulva, mélyen aludt.

Lorna Selma Benson felült az ágyában, és megdörzsölte a szemét. Belelépett a papucsába, és kisétált a fürdőbe. Megnyitotta a zuhanyzó csapját, és a karral beállította a víz hőmérsékletét. Miközben a zuhanyrózsából zubogtak rá az üdítő vízcseppek, behunyta szemét. Gondterhelten sóhajtott egy nagyot, majd kilépett a víz alól, hogy bekenje testét a tusfürdővel.
A konyhába már frissen, felüdülve ment ki. Bekapcsolta a kávégépet, és várta, hogy kibuggyanjanak az első, illatos cseppek. A forró italt két csészébe töltötte, és beédesítve, tejszínnel lágyítva felhelyezte egy ezüsttálcára. Mokkáskanalakat helyezett mellé, majd a tálcával kezében, visszament a hálóba. Elhúzta a nehéz brokátfüggönyöket, és kinyitotta az ablakot. Szippantott egy mélyet a beáradó langyos, illatos levegőből. A légkondicionálót lekapcsolta, majd lerogyott az ágy szélére.
Woodrow Benson ásított egy nagyot. Kezével tapogatózva megkereste feleségét, és megsimogatta a derekát. Ülő helyzetbe húzódzkodott az ágyban, és kinyúlt az egyik kávéscsészéért. Az éjjeli szekrényére helyezte, majd a feleségéét is elvette a tálcáról. Óvatosan megkevergette az illatozó, fekete italt, vigyázva, hogy ne oldódjon fel benne a tejszínhab: tudta, azt Lorn nem szereti. Átadta neki a csészét.
Lorn törődött arccal nyúlt érte. Egy kedves, ám futó mosollyal ajkán köszönte meg.
— Megint az az álom…? — hagyta függőben kérdését Woodrow, látva felesége fáradt tekintetét.
— Igen, Woo. Lassan már beleőrülök. Nem tudom, mi lehet velem. Az elmúlt két hétben mindig visszatér, és mindig ugyanazt az infantilis sztorit álmodom, mint valami debil rémmesét. Csak ebben nem szerepel Rémrom, sem Halott menyasszony. Nyomorékként élek egy egértársadalomban, mint hímegér. Az embereket földönkívüli fajnak gondolják, a genetikai kutatólaborunkat pedig az idegenek egérhulla-gyártó üzemének… Amikor megtalálnám végre a boldogságot, jön egy kölök, én pedig belesétálok a kihelyezett csapdájába. A következő percben meg már, mint a gyerek apja, álmodok tovább. Elalszom a laborasztalomnál, hogy végül itt ébredjek melletted újra az ágyban, önmagamként, mint a feleséged. Teljesen ki vagyok merülve, képtelenül arra, hogy kipihenhessem magam.
Woo megértőn nézett a feleségére. Nagyon sajnálta mindazért, amin átmegy. Először még nevetett a képtelen, mindig vissza-visszatérő álmain, ma azonban már nem tartotta mulatságosnak. Lorn sem.
Woo Benson azonban nem tudott valamiről.
 

 Felesége rettegésben élt több, mint három hónapja.
A visszatérő rémálmaiban is szereplő, genetikai laboratóriumban dolgozott kutatóasszisztensként. Szerette a munkáját, három és fél hónappal ezelőtt azonban történt valami. Késő este volt, és ő fáradtan, kapkodva igyekezett rendet tenni. Fittyet hányt a legelemibb biztonsági szabályoknak is, melynek következtében megtörtént az, amelyről addig a pillanatig úgy gondolta, vele sosem fordulhatna elő. Minden szabályt felrúgva, megmarkolta a használt fecskendőket, és sietve szaladni kezdett velük, hogy kidobja az erre rendszeresített tartályba. Ha betartja az alapos és gondos előírásokat, s belehelyezi a használt injekciós tűket a dobozba, majd fedelét lezárva ragadja magához, s indul meg velük a tárolóhoz, semmi gond nem lett volna.
Az egyik fecskendő félig volt töltve egy előtte ismeretlen anyaggal. És a végén ott csillogott az injekciós tű hideg, előremeredő acélhegye.
Fáradt volt, és sietni akart haza Woo-hoz. Szinte már törvényszerűen be is következett a baleset. Megcsúszott, és olyan rosszul esett, hogy a tű beleállt a testébe. Lorn elsápadt, amikor meglátta, hisz’ az esés erejétől meg sem érezte a szúrást. A félelem vad rohamai igazából akkor söpörtek rajta keresztül, amikor észlelte, az előzőleg még félig telt fecskendő üres, a tű pedig tövig belefúródva kiáll az oldalából.
Ekkor elkövetett még egy hibát. Talán a legsúlyosabbat…
Senkinek sem szólt a történtekről. Félve a további következményektől, azóta sem értesítette erről a kutatóorvosokat, és nem említette még a férjének sem.
Rettegett.
A laborban szigorúan titkos, genetikai kutatások folytak. Mibenlétére még ott dolgozóként sem lehetett teljes rálátása. A biztonsági besorolása szerint nem juthatott be egyes lezárt laborszekciókba. Képzeletében felváltva kergették egymást a vadabbnál vadabb kényszerképzetek arról, milyen következményeket válthat ki a testébe került, s nagy valószínűséggel genetikailag talán többszörösen is manipulált ismeretlen anyag. Rettegett a gondolattól, hogy vajon miféle DNS szekvenciákat foglalhatott magába a szer, s azok milyen hatással lesznek rá. Nem lehetett tisztában azzal sem, nem tartalmazott-e a fecskendő baktérium törzseket, s ha mégis, milyeneket.
Már épp kezdett volna megnyugodni, hisz’ semmi különös vagy szokatlan dolgot nem tapasztalt magán a balesetet követő három hónapban, amikor két héttel ezelőtt elkezdődtek a különös álmai. Eleinte nem tanúsított neki különösebb jelentőséget, később azonban merőben megváltozott eme álláspontja.
Az álmok rendre visszatértek, és zavarták még a pihenésben is. Felébredve a körmei alatt többször is földet talált. Szájában időnként furcsa utóízt vélt érezni, mintha kevéssel előtte, valami ismeretlen táplálék elfogyasztása után maradt volna vissza. Közérzete napról napra, egyre rosszabb lett. Úgy érezte magát, mint egy két lábon járó hulla. Napközben dekoncentrált volt, s munka közben el-elbóbiskolt. A labororvosoknak is kezdett feltűnni, valami nincs rendben vele. Hiába kérdeztek azonban tőle bármit, a válasza mindig csak annyi volt az aggódó érdeklődésre, hogy rosszul alszik.
Egy héttel ezelőtt rohamos fogyásnak indult. Hat nap alatt ledobott magáról tizenöt kilót. Amikor tükörbe nézett, úgy érezte, mintha egy csonttá aszott koponya nézne rá vissza. Karikás szemei alig látszottak ki üregükből, teste töpörödni kezdett, mintha veszített volna magasságából. Bőrét szinte mindenütt véresre vakarta. Olyan helyeken is borotválkozni kényszerül a felszaporodó pihék, majd egyre erősödő, növésnek induló szőrzet miatt, ahol előtte sosem kellett még embernek… sosem kellett még nőnek.
Felhörpintette reggeli italát, és kirázta a hideg. Mindig kedvelte a kávét, most azonban határozott undor fogta el tőle, ahogy lecsorgott a torkán. Mintha rugók lőtték volna ki, felugrott az ágyról, és kirohant a vécére. A fedőt felhajtva öklendezni kezdett, majd ki is adta magából a fekete folyadékot. Lerogyott a vécé mellé, és sírni kezdett. Felfogta, nincs más választása, minthogy szóljon végre egy orvosnak a kutatóintézetben. Előtte azonban a férjével akart beszélni. Szeretett volna elmondani neki mindent, bármennyire is félt mindattól, amit okozni fog neki általa. Attól azonban még jobban rettegett, hogy talán már elkésett a segítségkéréssel…
A következő pillanatban hátul, iszonyatos fájdalom hasított a testébe. Úgy érezte, mintha kést döftek volna a farcsontjába. A fájdalom olyan gyorsan lett semmivé, mint ahogyan jött, csak egy kellemetlen, lüktető érzést hagyott hátra.
És viszketést. Őrjítő viszketést!
Amikor hátranyúlt, hogy megvakarja dereka alatt a farcsontját, valami különös dolgot tapasztalt. Remegőn matató ujjai egy kemény, szúrós kitüremkedést érzékeltek. Valami új, idegen kinövés keletkezett a testén.
Felpattant a földről, és átrohant a vécé melletti fürdőbe. Ledobta magáról selyemköntösét, és háttal odaállt a fürdő egyik falát teljesen beborító tükörnek.
A látványtól szája a döbbenet mélysötét kelyhévé változott, s a rettenet halálsikolya hagyta el.
Egy farokkezdeményt látott a feneke felett, a testéből kinőve.
Egy egér farkát.
Megpördült, hogy szembefordulva a tükörrel, elölről is szemügyre vegye magát. A bőre mindenütt feszesen húzódott. Olyan érzete támadt, mintha az egész teste zsugorodni kezdett volna.
Elfogta a szédülés, és kis híján elvesztette az eszméletét.
Kába tekintettel ismét a tükörbe pillantott. Elködösült tekintete először csak homályos foltokat látott magából. Ahogy a kép egyre tisztulni kezdett, úgy uralkodott el agyán az őrület.
A tükörből egy egér „arca” nézett vissza rá.
Az álmaiban szereplő, fiatal hímegér „arca”.

Woo a felsége sikoltására rémülten lépett be a fürdőbe.
Lornt nem látta sehol. A köntöse a földön hevert, előtte pedig – nem akart hinni a szemének – egy aprócska mezei egér szimatolgatott. A különös kis jószágnak öt lába volt, és rémült szemekkel pillantott fel a férfire. Csak a tekintete volt azonban rémült. Mintha nem is félne tőle, elszaladni sem akart előle.
Woo lehajolt, és könnyedén felemelte a kis jószágot. Kezében az egérkével, lesétált a pincébe, és elővette egy kalitkát, amelyben régen öreg papagájuk él. Beletette az egeret. Nézte egy ideig, majd bánatos cincogását hallgatva, megsajnálta.
— Jobb lesz neked szabadon, kisöreg — mondta gyöngéd hangon, és kisétált vele a házuk teraszára. Ott kinyitotta a kalitka ajtaját, a kisegér azonban sehogy sem akart kimenni börtönéből. Végül Woo-nak kellett kitessékelnie, és orral a közeli erdő felé fordítva bíztatnia, menjen Isten hírével, szabadon.
Amikor a szalon ablakából kilesett a teraszra, meg mert volna esküdni, a kisegér sírt. Sírt, akár egy ember. Apró háta rázkódott, mintha könnyek nélkül zokogna, és kis mancsaival vadul kaparta a bezárt ajtót.
Woo zavartan, tanácstalanul nézte egy ideig. Mire úgy döntött, elindul vissza a teraszra, hogy jobban szemügyre vegye a furcsa jószágot, az egérke megtörten, keserves cincogásokkal kísérve eliramodott a kutatólaborba vezető, erdőt keresztülszelő autóút felé.
Woodrow fején átfutott a kósza gondolat, hogy talán jobban tette volna, ha közelebb viszi az apró jószágot az erdő fáihoz. Így számára irdatlan nagy utat kell megtennie, mire a biztonságot nyújtó fák közé ér.

A kisegér sebes léptekkel futott a fák felé. Kifulladva érkezett oda, de annak ellenére sem állt meg pihenni, hogy erőtartalékainak végén járt. Kétségbeesetten loholt a fák között, maga sem tudván, mitévő legyen, hová is mehetne. Az avar illata ismerősnek tűnő, homályban lapuló emlékeket idézett pici agyában.
Egy pillanatra megtorpant és szétnézett. Meglepő intelligenciát tükröző szemei megcsillantak a dús lombkoronájú fák közül alig-alig átpislákoló reggeli napfényen.
Egy hatalmas fa magasodott előtte.
Az ő fája.
A tövében egy apró test hevert az oldalán, a belőle sugárzó bánat auraként lengte körül. Az egérke számára döbbenetet okozott, hogy a bánatnak szaga van, és ő érzi is ezt. Óvatos léptekkel, meglepő bátorságot tanúsítva közelebb merészkedett, hogy jobban láthassa, mi hever az aljnövényzetben. Lábainak alig hallható neszére a kis test megmozdult.
— Zin! — szakadt ki belőle a döbbent kiáltás. — Tényleg te vagy az, Zin?
A kisegér meglepve tapasztalta, érti a másik beszédét. Emlékeiből ekkor kibontakozott egy egérlány képe.
— Sini — suttogta csendesen maga elé.
— Én vagyok, Zin! Hát élsz?! — vetette rá magát boldogan a kisegér, és mókásan szimatoló orrát a másik egéréhez dörzsölte. — Még sosem tért vissza senki az idegenek földjéről. Te vagy az első! Hogy szöktél meg tőlük? A Vének is örülni fognak neked. Ezzel talán többet megtudhatunk az idegenekről, mely még hasznunkra lehet. Védekezési lehetőséget is nyújthat számunkra velük szemben.
 Lorn-Zin, a kisegér szomorúan leszegte fejét. Ha az egerek társadalmában is olyan mentalitás uralkodik, mint az emberekében, könnyen meglehet, hogy élete az egerek közt veszélybe kerül… Az igazságot nem mondhatja el nekik – és nem is értenék meg. Igazából még ő maga sincs tisztában vele, mi is történik körülötte, s hogy ő most ki is valójában: emberből lett egér vagy egérből lett ember. És melyik volt előbb?
Felsóhajtott.
— Nem, Sini. Sajnos nem mehetek vissza többé közétek.
Az egérlány nem értette az okát. Zin elmagyarázta neki, ahogy tudta. Sejtette azonban, Sini még így sem érthetett meg belőle mindent. Ám Sinit ez nem zavarta. Szerette Zint. Csak az érdekelte, hogy legalább ő maga visszakaphatja, ismét láthatja őt. Szerelmesen hozzábújt.
Zin visszacsókolta. Számára is meglepő módon semmi furcsát, semmi zavarót nem érzett ezzel kapcsolatban. Szívét gyöngéd érzések járták körül, melyek földöntúli bánatát is enyhítették némileg.
— Itt fogok élni a fánk gyökerei közt. Van ott egy kis odú, elég lesz kettőnknek. Már ha eljössz hozzám néha, Sini…
— Dehogy jövök! — vágta rá a lány. — El sem megyek, itt maradok veled.
— Itt nem valószínű, hogy teljes biztonságban élhetnél, Sini — figyelmeztette Zin. — Jobb’ szeretném, ha a többiekkel maradnál, és minden nap meglátogatnál engem.
— Mert odahaza aztán akkora a biztonság… — húzta el orrocskáját a lány.
— Hiányoznának a többiek, a családod. Többé nem láthatnád őket… — juttatta eszébe Zin. — Mit mondanál nekik, ha megkérdeznék, hol fogsz élni eztán és miért? Ha azonban otthon maradsz, megmaradnak neked ők is, és én is mindig itt leszek.
Sini tanácstalanul hajtotta le fejét. Tudta, Zinnek igaza van, mégsem vitte rá a lélek és a szíve, hogy magára hagyja Zint, amikor végre csodával határos módon visszakaphatta. A családját azonban valóban nem szerette volna elveszteni, így nem tudta, miként döntsön.
Végül arra jutott, hogy egy ideig otthon él, és idejár minden nap Zinhez. Amikor azonban elkezd feltűnni az otthoniaknak, hogy rendre el-eltünedezik, végleg búcsút int nekik, és itt marad a szerelmével.
A két kisegér szorgosan munkához látott. Fáradhatatlanul dolgoztak. Kitakarították az odút, levelekkel igyekezvén otthonosabbá, melegebbé tenni. Mire végeztek, beesteledett. Puha kis fészkükben, kimerülten hajtották le fejüket, és szorosan összebújtak. Sini szerelmes, finom kis csókjait Zinnek nem esett nehezére viszonozni. Nem volt tudatában annak, mikor támadt fel benne a vágy. Gyöngéd tapogatózásaik egyre hevesebbek lettek, majd a szerelmi együttlétet követően jóleső álomba zuhantak.
Az otthoniak aggódtak Siniért, aki éjjelre nem tért haza. Ő azonban élete legboldogabb éjszakáját töltötte el Zin mellett. Mit sem tudott arról, hogy testében ezen a szerelmes éjjelen megfogant egy újabb, különös képességekkel megáldott, szuperintelligens egérgeneráció…
Másnap reggel Sini hazasietett az Erdő Gyermekeihez, haza népes kis családjához.
Zin kitakarította a fészküket, majd útnak indult, hogy valami táplálék után nézzen. Eltávolodva az odútól, szimatolgatni kezdett. Lenyűgözte, hogy szagok élvezetes garmadája tolul az orrába, és olyanokat is érez, melyeknek eddig még a létezéséről sem tudott. Számára most mindennek illata és szaga volt. Még a különféle érzéseknek is.
Pár kutakodó lépés után különös, baljós érzet suhant rajta keresztül. Bajuszkái megmerevedtek, erőteljesen szimatolni kezdett. Szíve vadul dobogott, vére meglódult az ereiben.
Veszélyt sejtett.
Sebesen megiramodott, hogy menekülőre fogja, elinaljon az ismeretlen vész elől.
És ekkor ráborult a sötétség.
Valahogy azonnal tudta, mi történt vele.
Nem is lepődött meg, amikor a sötétség hirtelen eloszlott körülötte. Feltárult egy fényesen vakító nyílás, bebocsátva a nap lombok közt áttűnő gyengécske fényét.
A nyíláson bebámult rá egy hatalmas „idegen” fekete szeme. Egy szőke fürtökkel keretezett arc hajolt fölé.
Vajon ez a halál arca?

Kinyitotta a szemét.
Megint egy álom? — tanakodott magában.
Fel akart ülni, de nem tudott. Meg volt kötözve.
Fejét körbefordította, és látta, kórházi ágyban fekszik, kezét-lábát erős bőrszíjak rögzítik a fémkerethez. A szobába két fehérköpenyes orvos lépett be; egy nő és egy férfi. Odasétáltak az ágyához, és az egyikük fölé hajolt.
— Woo? — könnyebbült meg Lorn, ahogy felismerte férje arcát.
A férfi elmosolyodott, nem szólt a nőhöz azonban egy szót sem.
— Dr. Woodrow Benson bead most önnek egy injekciót, Lorna — felelt helyette a másik orvos. Lorn nem ismerte fel.
— Doktor Benson?! — képedt el Lorn. — De hát Woo nem is orvos, hanem jogász, doktornő! Ismerem önt, asszonyom?
— Dr. Jessica Pullman az intézet vezetőorvosa, és tudományos munkatárs, Miss Delanor… én pedig genetikus orvosdoktor vagyok, nem jogász — magyarázta futó mosollyal ajkain Woodrow Benson.
— Nem jogász…? És mi az, hogy Miss Delanor? Miért szólítasz a lánykori nevemen? Majd’ három éve a feleséged vagyok, Woo! Miért teszel úgy, mint aki nem ismer meg?!
Lorn vadul hánykódni kezdett az ágyban. Nem akarta, hogy beadják neki azt az injekciót. Nem tudta, mi lehet felszívva a fecskendőbe, de nem is igazán érdekelte. Vergődött. Ki akart szabadulni a szíjak alól, és minél távolabb kerülni innen.
Semmit sem értett.
Dr. Pullman teljes súlyával ránehezedett Lorna Bensonra. Lorn próbált küzdeni ellene, de hiába. A doktornő szorosan lefogta. Woo a karjába döfte a tűt, és beleinjektálta a fecskendőben lévő szert.
Mielőtt Lorn tekintete homályosodni kezdett volna, a fecskendőben lévő anyag színét és állagát ismerősnek vélte felfedezni. Elködösülő agyával is tudta, már látta valahol, valamikor…
A két fehérköpenyes ember ránézett Lornra, és úgy vélték, már nincs eszméleténél.
— Megkapta hát az utolsó dózist is — mondta dr. Pullman. Szavainak értelme csak homályosan jutott el Lorn agyáig. — Mostantól várhatjuk az átváltozást, Woo.
Pullman ekkor odalépett Woodrowhoz.
— Sikerült! Holnaptól tiéd lesz Lorna vagyona, s te végre szabad és gazdag leszel. Ő meg cincoghat kedvére, jó egérke módján, édesem.
Woo szerelmesen magához ölelte a doktornőt, és vadul csókolni, túlfűtött szenvedéllyel harapdálni kezdte.
— Amint megszabadultam tőle, elveszlek feleségül, Jess. Elmegyünk innen végre, utazgatunk, és gazdagon élünk tovább. Már rég kijárt ez nekünk!
Lorn elködösülő agya ellenére is hirtelen megértett mindent. A kép egy csapásra összeállt benne. A fájdalmat, mely keresztül söpört rajta, nem csak a testén egyre erősebben látható, s immár visszafordíthatatlan átváltozást miatt érezte…
Lekötözött kezének ujjaival kétségbeesetten tapogatózott. Sikerült megragadnia az ágya mellé tolt tálcáról valamit. Ujjaival megtapogatva érzékelte, mi az. Hideg volt, kemény és… éles…
Woodrow Benson az egyre inkább egérszerű ábrázatot öltő nő fölé hajolt, és gúnyos csókot dobott felé. Odahajolt hozzá, hogy a talán még jelenlévő emberi értelmének odasúgjon valamit, amit csak nekiszánt, csak ő hallhatta.
— Légy’ jó, egérkém! Néha veszek neked a pénzedből egy kis sajtot… amíg még itt leszünk Jessicával. Ha jó egérke leszel, akkor… — folytatni azonban már nem tudta.
Woodrowban egy pillanatra bennrekedt a lélegzete, mielőtt élete záró cselekedeteként kifújta tüdejéből. Egy orvosi szike hideg fémét érzete a gyomrába fúródni, melyet felesége, Lorna Benson egyre erőtlenedő keze markolt.
Lorn apró, egérszerűvé váló tekintete utoljára még a férfiébe fúródott.
Igen, gondolta. Ez a halál arca.