Olyan sokáig nem ismerték a nevét. Sőt, volt idő, mikor teljesen elfelejtették. Az volt a legrosszabb. A pokol meg se kottyant - olyan volt, mint az élete. Sötét, sivár. Ugyanúgy hintázott és ugyanúgy énekelt magában, a kietlen tájon. Egyedül. Teljesen egyedül. Mint a hatvanhatos cellában. Néha azt képzelte, még mindig ott van, a hatvanhatos cellában, és néha az képzelte, hogy az egész poklot álmodja. De nem. A kettő sokkal inkább egy volt. Régebben Költőként ismerték. Művészként. A családja Őrültnek tartotta, barátai nem voltak. Volt, hogy évekig nem látott napfényt. Bezárkózott a pincébe, és dolgozott, zokogott, sanyargatta magát, és keserűen nevetett. Aztán kibotladozott a napfényre, és szétterült a füvön, és az Örömódát énekelte. Sokáig tartott. A Tökéletes Színdarabon dolgozott. A Tökéletes Színdarab a saját érzéseiről szólt. A főszereplő ő maga volt, és a családja, azok a piperkőcök a színházban, a buszon ijedten félrehúzódó utasok, a Kétségbeesés, a Fájdalom, az Égig Érő Öröm, az Alkotás. Egyértelmű volt, hogy nem játszhatják igazi színészek. Egy sem méltó a Tökéletes Színdarabhoz. Így jött létre az első báb, Coppélia. Coppélia szívet melengető babalány volt, mint az unokahúga - de hideg volt, és nem mozdult, szemei nem nyíltak fel. Mikor meglátta a kislányt, az Irigység tört fel benne: miért szebb, jobb az élő lány, mint az ő porcelán lánya? És amint ezt vizsgálta, rájött, hogy hiába szebb, törékenyebb is. Könnyű volt elvenni az életét, de törékenysége őt is megtörte, hiába kápráztatta el a karmazsinpiros vére és a csontok simasága. Zokogva botorkált le porcelán lányához, és ahogy átölelte, szétmaszatolta porcelán száján a lány vérét. A porcelán megdobbant, és életre kelt. Így jött rá, hogy fogja eljátszani a Tökéletes Színdarabot. A bemutató napján már minden kész volt, Coppélia pedig segítőkészen helyezte fel a színpadra a bábokat. A nézőtéren gyülekeztek a meghívott emberek: a családja, akik sose támogatták, a barátoknak nevezett idegenek és haszonlesők; és parfümtől illatosan, pompázó ruhákban várták, hogy felgördüljön a bársonyfüggöny - hogy aztán sikítsanak, sikítsanak, amíg bírnak. Coppélia és a Költő bámulatosan bántak a hófehér ruhába öltöztetett bábok vörös selyemfonalaival, és mindegyiket élő másukhoz vezették, megfojtották, vérüket vették, táncoltak velük... Egyetlen éjszaka volt az ő fantasztikus színdarabja, a bálja, a teljes felszabadulása... Rendőrök jöttek, és megzavarták a művét, de nem érdekelte. Híres volt, ismerték a nevét, és ismételték, tudtak a Tökéletes Színdarabról az egész világon. Boldog volt, akkor is, ha a hírnevét a hatvanhatos cellában kellett élveznie, elvágva az alkotástól. Csak a hatvanhatos cella fehér falára emlékezett... Nem tudta, hogy elmegyógyintézet volt, vagy börtön... Fehér falak, vas, egyedüllét... Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm... Négy óra... Tik-tak... Coppélia... Coppélia testét összetörték. A vörös ajkait. Megszaggatták szőke haját, gyönyörű, fehér ruháját, a türkiz selyemövvel... Lángolj fel... Coppélia kék szeme tompa fénnyel, a másik üres... Porcelánpor és éles darabok... Aztán meghalt. Nem emlékezett, hogyan. Nem volt nagy változás. A pokolban is csak naphosszat gubbasztott, és Coppéliáért sírt. Akkor már senki nem emlékezett a nevére. Térj be hozzánk, drága vendég... Fekete bőrcsizmák voltak, amik felverték borongásából. - Maga készített bábokat? Élő bábokat? - Igen... - rebegte. - Munkát kap. Álljon fel, kövessen. Nagy megtiszteltetés ez. A neve ismét ismert lett. Ő volt a Pokol Bábmestere. Elhasznált testeket javított, hogy örökké bűnhődjenek, lelkeket zárt porcelán testbe, megerősítette az eltört szíveket, hogy újból eltörhessenek. Munkái tökéletesek voltak, gyönyörűek, és valóban éltek. A Pokolban olyan eszközökkel dolgozhatott, amilyenekkel élő még nem találkozott, más bábmesterek munkáit tanulmányozta, mint Rozenét, hogy még tökéletesebbet alkothasson. Tökéletesebbet, mint a Teremtő. - És Ivan? Ivannal mi volt? - kérdezte a lány. Ivan... Homályosan emlékezett rá. Törékeny, fülig maszat fiú volt, alig élt, mikor az a gyönyörű, fekete angyal behozta hozzá. A Fűtőknél dolgozott, szenet lapátolt, és töltött a kályhákba. - Új test kell neki, minél gyorsabban. Mennyi idő alatt tudja megcsinálni? - kérdezte az angyal. - Egy nap - felelte, és nekiállt kipakolni a szerszámokat és alapanyagokat. - Az túl sok. Meg fog semmisülni. - Akkor tartsa addig életben. A fekete angyal kénytelen volt beletörődni, és nézni, hogy vesz a Bábmester gipszmintát a fiú arcáról, hogyan készül a porcelán fej. Test volt, testek mindig voltak készen, hogy az ilyesmin gyorsan segíthessen. Fájt. Az a fiú akkora lehetett, mint Coppélia volt, és hasonlóan törött. Nehezen lélegzett, és teste teli horzsolásokkal. Olajzöld szemét ritkán nyitotta ki, de olyankor apró mosoly ült az arcára. - Echo... - suttogta. Apró, fehér ajkai voltak, szárazak, sebesek. A fekete angyal megszorította a fiú kezét, néha felderengett közöttük az életerő, amit a fiú kapott, hogy még húzza. A porcelán fej készen volt, pontos, színtelen mása volt a fiú arcának. Elvágta a torkát, és felvitte a legelső színt az arcra: az ajak halványrózsaszín-pirosát. A régi test csillámmá vált, a szellem és a szív az újba költözött. Az angyal elvitte a fiút. Másnap ismét eljött a fekete bőrcsizmák tulajdonosa. Összetört a műhelyben mindet, csak az öntőformák maradtak meg, a titkos helyükön. Pokolbéli testét szétszaggatták, szelleme bolyongott, míg egy lányra talált. Fent kell maradnia a nevemnek! - sikoltotta a lány álmába. A lány leírta a nevét. A meséje fent maradt. És tudta, művei élnek a földön, öntőformái szétszóródtak a világban. Több ezer reprodukció készült a valaha egyetlenekből, és meglepetten látta, hogy mind talált magának szellemet. Boldog volt, hogy műveiben élhet. Szellemének utolsó darabkáit füstként hordta szét a szél.