A felélénkülő viharos szél átsüvített a városszéli romok között, melyek egykoron boldogabb napokat látott, kolostorként funkcionáló várkastély maradványai voltak. Az orkán megtáncoltatta köztük az árnyakat, azt a hátborzongató érzetet keltve a szemlélőben, mintha letűnt korok ősi szellemei elevenedtek volna meg, s járnák vad táncukat a megalitok többtonnás kövei közt.
A fekete lepelbe öltözött tájon ragacsos miazmaként hömpölygött végig az éjszaka. Síron túli nyugalmát csak időnként törte meg egy-egy lappangó éjvadász halk moraja. A csendbe azonban még ezek az apró neszek is úgy hasítottak bele, mint egykoron a rúnákkal festett arcú, halálsikoltó démonasszony Emlékorzó-varázst kántáló vijjogása.
A sötétség, mint valami prédára leső ragadozó csapott le a misztériumba burkolózott tájra, fekete karmaival ölelve körül, mint egy elborult elméjű, vérre szomjúhozó szerető. A megnyúlt árnyak elveszítették kontúrjaikat, ahogy a telihold egy utolsó fénycsókkal lágyan borítva Földanya testét, szégyenlősen elbújt egy fekete felleg mögé.
Az éjszaka kiterjesztette karmait.
Villám hasított át az égen, éles fényével bevilágítva a tájat. A városszéli rengeteg évszázados fákkal telt buja dzsungeléből csuklyás alakok óvakodtak elő. A villámlás vakító fénye nem rettentette őket, lassú léptekkel suhantak a városka felé. Főterén égbeszökő tornyokkal, a rúnajelekkel s különleges reliefekkel borított falú Arany Szkarabeusz temploma állt – kétség sem fért hozzá, hogy nem papok birodalma, mágusokat rejt a mélye.
A templomból mécsesek és fáklyák aranyló fénye szűrődött ki. Megvilágították a főkapun bemasírozó csuklyásokat, akik az Éjárnyak Rengetegén átvágva a szertartásra érkeztek a szomszédos falvakból.
A Boszorkánymester botja hármat koppant a kövezeten, s a fáklyák lángja vad, lobogó táncba kezdett. A terem közepére festett pentagrammát körbeálló mágusok rituális szertartása megkezdődött.
– A lény éledezik! – sikoltott fel megremegve az egyik, mentális érzékeit kiterjesztett mágus. Szeme vörösen izzó lávaként villant elő fekete csuklyája alól.
– Domine ad adiuvandum nos festina! – zengett keresztül a termen a Boszorkánymester hátborzongató, érces hangja. A többiek vele gajdaltak. – Da pacem Domine, da pacem Domine, da pacem Domine!
Ahogy a varázslók kántálni kezdték titkos igézetüket, mágikus pecsétük önálló életre kelt...
Túl városokon és erdőn, a Démonok Vére mocsár miazmás felülete megremegett. Dögletes szagot árasztó felszíne böffentett egyet, majd ragacsos párafelhőjéből kibontakozott egy oszladozó testű rémalak. Kivillanó csontjai fehéren derengtek fel a telihold sápadt félelemtől remegő fényében. Ahogy a nyúlós sár felett lebegve a part felé tartott, úgy változott egyre az entitás külseje. Mire elérte a lápot körülvevő zöldellő fövenyt, már egy pompázatos nő szemkápráztató szépségében tündökölt.
Az átoksikoltó felkacagott. Tisztán csengő hangja utat égetett előtte. Amerre elhaladt elüszkösödött fák, felperzselt növényzet, bomladozó, fájdalomba dermedt, szétrobbant testű hullák maradtak mögötte. Elnéptelenedett falvakat, városokat hagyott maga mögött, ahogy nesztelen lépteivel, halált sóhajtva testéből közelített a mágusok városa felé.
Mire az Arany Szkarabeusz főterére ért, a templomban zajló szertartás csúcspontja kiteljesedett...
A varázslók remegő tagokkal, halálosan kimerülve rogytak le a kövezetre. Feladatukat teljesítették. Sok ártatlan áldozatot kívánt a lakosság köreiből, de országuk mostantól kikezdhetetlen. A titkos mágiájukkal megzabolázott pusztító lény, eztán egyedül az ő szolgálatukban áll. Okkult, démoni hatalmával védelmezi őket.
Isten kegyelmezzen az ország minden ellenségének: Lilith, az ősteremtés halálsikoltó démonasszonya felébredt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
