tudod,  az Élet olykor pontosan olyan, mint az ügyetlen tolvaj, folyvást ott ólálkodik körülöttünk, keresi az alkalmat, hogy gúnyos viccének elszenvedőjévé tegye a gyanútlan embert, és a legóvatlanabb pillanatban fosztja ki…de lásd ügyetlensége révén a csilingelő aranyérmék szavakká, az ütött-kopott tárcák pillantásokká, széthullott pillanatok egyetlen öleléssé olvadva mélyen bennünk hagyják forró viaszlenyomatukat…a ügyetlen tolvaj cselekedete visszájára fordul, az Életről kiderül, hogy nem csak elvesz, ad is önzetlenül, mikor észrevesszük és felismerjük álruhája alatt…a földbe dermedt hitek langyos páraként felszállnak, a tavasz-illatba bújtatott jószándékok körénk fonják karjukat…az ajkak imára formálják némaságukat, a mosolyok nyitott kalitkájukon át keresnek új orcákat, melyeken megpihenve lelkeink orvosává válnak…és olykor elég szívembe tetovált körvonalad érintése, hogy a tolvaj neve többé ne az Élet legyen…